HARMÓNIA:

Irta: Tamás Jenő

Gyakran már magában a szó finom hárfafutam-hangzásában - mint kagylóban a gyöngy - benne rejlik az egyedi, felbecsülhetetlen értékű tartalom. A szó négy magánhangzó-hídpillérből és négy mássalhangzó-hídtestből áll. A szellőfinomságú “h”-nak olyan szüksége van a mély hangrendű “a” magánhangzóra, mint szellőnek a lombkoronára, amelybe beleütközve válik hallhatóvá. A két hangot, mint egyesült, lecsiszolt követ a patakban, tovább görgeti a robajló “r”, de a kissé keményebb tónust azonnal megszelídíti a nazális “m” méhzsongása, és egyben előkészíti és megnyítja az “ó” katedrálist betöltő, lélekfelemelő orgonabúgását, amelyet átível az égi magasságokba emelkedő “i”-re az ugyancsak nazális “n”, majd a katarzis-élményt diszkréten, de határozott végérvényességgel lezárja, és visz-szahozza a lelket ismét a földre, feladataihoz, a szilárd alapot biztosító “a” magánhangzó.

Harmónia - ősidők óta ő a mesebeli kékmadár, amely után szüntelenül futunk, s reménykedünk, hogy megpihen egyszer egy szép, lombos faágon, leszáll közénk, és szétosztja drága kincseit köztünk. Megállás nélkül, elvetemült dühvel rombolunk szét vagy taposunk halálra naponta értékes fogalmakat, de ez őt nem érinti, mert nem jutunk a közelébe sem. Harmóniát soha sehol nem tudott teremteni az ember, mert képtelen erre, de voltak helyek és rövid időszakok, amikor képes volt alázatos szívvel vigyázni rá, rövid ideig megőrizni ezt a csodálatos ajándékot. Ezeket a ritka pillanatokat soha semmi sem törölheti ki egy nép vagy egy ember lelkéből. Sajnos, mindig csak akkor döbben rá, hogy milyen megfizethetetlen érték volt a kezében, amikor könnyelmű és ostoba módon már többnyire jóvátehetetlenül szétrombolta azt. Az ember nem tud teremteni, mert ő nem Teremtő, csak pökhendi módon képzeli magáról ezt, s minél intenzívebb benne ez a sötét kényszerképzet, annál nagyobb katasztrófák a következményei. Ez mind a személyes, mind az egyetemes sorsra érvényes. Annyi vincellér szeretné megteremteni a harmóniát a borban, de oly kevesen döbbennek rá arra, hogy minél több és drágább technikai eszközt használnak fel a szőlőben, meg kétséges technológiát a pincében, s minél több, a természettől idegen vegyi anyagot alkalmaznak a borkészítésnél, s minél inkább a naptár- meg a marketing-diktátor határoz meg és dönt el mindent, annál jobban távolodnak a hőn áhított céltól. Türelem, alázat és szilárd értékrend nélkül senki sem tudja hozzásegíteni a bort a harmónia megteremtéséhez. Ha a pénz, a puszta szakértelem meg a számítógép elegendő lenne ehhez, akkor nem is kellene foglalkozni ezzel a témával. A bor azonban mit sem tud kezdeni “oklevél-gyűjtőkkel”, újgazdag tőzsdespekulánsokkal, divathajhászókkal vagy mindentudó, öntelt hadvezérekkel. Hamar megmutatja nekik Waterloo-t. Minél tökéletesebb a borban a sokféle elem összjátéka, annál jobban jutnak kifejezésre a nemes ital értékes tulajdonságai. Harmónia nem tetszetősséget, uniformizáltságot, de nem is az egyes elemek öncélú “önmegvalósítását” jelenti, hanem a sokféle rész, egymásnak alárendelni kész, kiegyensúlyozott összjátékát; dinamikus egyensúlyt, esztétikusan elrendezett sokféleséget; a különböző, és részben ellentétes dolgok kiegyenlített, egymást kölcsönösen gazdagító együttélését. De nincs olyan abszolút mérce, amely az igazi viszonyt meghatározhatná, mert a természet nem ismeri a klisét, a kaptafát. A harmonikus bor elkészítése nem sajátítható el egyetemen, mert ott sem ért hozzá senki sem. Legfeljebb az sejt meg valamit ebből, akit nagy tapasztalatú, egészséges látásmódú bölcs emberek - és nem futószalag mellett álló “mindentudó” beprogramozott robotok - készítettek fel élete végéig való szüntelen tanulási képesség-re, s ezért úgy búcsúzik el az egyetemtől, hogy fölfedezte ott a legfontosabbat: hogy tudásunk tudatlanságunk hatalmas részének parányi morzsája csak, de éppen ez az alázat a hajtóereje az egészséges emberi megismerésnek. Ez az alázat és a mustármagnyi hit adhat csak erőt és képességet ahhoz, hogy mind messzebbre, mind mélyebbre lásson valaki, s így felismerje a saját helyét a dolgok rendjében. Csak így fedezheti föl, hogy minden nagy bor a saját egyszeri, és időben behatárolt harmóniáját, egyéni kompozíció-logikáját teremti meg, amely így még nem fordult elő, és soha többé már nem ismétlődik meg ugyanígy. Nekünk még ámulni tudó lélekkel a feltételeket kell biztosítanunk a csodához. Nincs ennél fejlettebb tudomány, mert amelyik tudomány nem hisz a csodákban, annak kevés köze van a tudományhoz. S aki ezt a feladatot “rangon alulinak” tartja, vagy borstílus-klisékben gondolkodik, zűrzavaros borokat fog gyártani, mert az értékrendnélküliségnek is megvan a maga logikája: először a szavak zavarodnak össze, majd a fogalmak s végül a dolgok. Egy felejthetetlen, harmonikus bor - a széles körben élő tévhittel ellentétben - nem sok jó tulajdonság összegződéséből áll, mert ha így lenne, akkor olyan unalmas lenne, mint a stréber az osztályban. Egy nagy bornak kiemelkedő és összetéveszthetetlen karaktere van, határozott élekkel és sarkokkal; már ezért sem lehet mindenkinek a kedvence, de mindenkinek elmeséli, aki értő módon tud figyelni, hogy honnan jön, és hogyan bántak vele a szőlőben és a pincében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fecsegő típus, sőt éppen a leglényegesebb dolgok elhallgatásával teremt érdeklődést és meglepetéseket éveken keresztül. Ettől a feszültségtől vibrál körülötte még a levegő is, mert a vibrálás dinamikája is része az egyensúlynak, a permanens harmóniának.

VINCELLÉR:

Irta: Tamás Jenő

Nagyon szép szavunk. A három magas magánhangzó enyhe lejtést ad a szónak, mivel a magas magánhangzók hangfekvésében is van különbség. Az "i" magasabb, mint az "e", és az "é" mindkettőnél mélyebb. A lejtéshez még párosul az "ll"-lek bársonyos lágysága és dallama. A puha "v" és az enyhén zümmögő "n" is hozzájárul ahhoz, hogy kiejtve olyan, mint egy felejthetetlenül szép, klasszikus futam a hárfán. Eredetileg a latin "vinitor" szóból származik, s azt a munkást jelentette, aki a szőlőt szüreteli.

Az idők során több nyelvterületen gyűjtőfogalommá vált, tehát jelenti mindazokat, akik a szőlőműveléssel és borkészítéssel hivatásszerűen foglalkoznak, illetőleg több helyen még azokat a tulajdonosokat is, akiknek e téren nincsen hivatalos szakképzettségük. Bizonyos, hogy vincellér szavunk toronymagasan kiemelkedik a sok jellegtelen szőlész, borász, bortermelő, stb. szavunk közül. Immár hatezer éves múltra visszatekintő, megbecsült mesterség. Ha valaki az ókorban megölt egy vincellért, azt a legszigorúbb büntetéssel, halállal sújtották.

A német nyelvterületen ma mindenki Winzer (vincellér), aki szőlővel és borral foglalkozik, kivéve a szaktanácsadókat, az önológusokat. Tágabb lett a jelentése. Nemzetközileg ismert nevek alatt is ez az egyetlen rövid szó áll foglalkozásként (még ha hercegi családból származik is), s már senkinek sem kell magyarázkodnia. Bezzeg nálunk! Sok olyan névjegykártyával lehet találkozni, ahol foglalkozásként: borász, bortermelő szerepel. S ha netán saját maga fogja palackozni a borait, akkor harmadiknak odakerül még a borpalackozó szó is? Hát nem lenne egyszerűbb a vincellér szó, amely egy tágabb jelentéssel mindezeket egyesíthetné magában? Ráadásul olyan előnye is van, hogy a latin "vin" tövet mindenki megérti, nem kell kézzel-lábbal magyarázkodnia külföldön sem annak, aki más nyelven nem beszél.

Attól tartok, hogy nálunk az ismét feltámadt rongyrázás meg ostoba "kutyabőr-nosztalgia" nem tartja elég "előkelő" foglalkozásnak. Kár, mert a vincellér szó esetében még jelentésátvitelre sincs szükség, mint mondjuk a robot szavunk esetében. Sajnálatos az is, hogy a pincék táján hasonló lázroham söpör végig, mint annak idején a butikoknál, vagyis, ki tud több lehetetlen kiejtésű angol meg francia szót a címkéire pingálni, miközben szép, ősi és jobb sorsra érdemes szavainkat felelőtlenül temetjük el a Kihalt Szavaink Szótárába. Egy előre tekintő, népéért is felelősséget vállaló vincellérnek, nemcsak a szőlőt és a bort kell lelkiismeretesen ápolnia, hanem az anyanyelvét is.

TÖPRENGŐ

Irta: Tamás Jenő

Salvador Dali, a híres spanyol festő azt mondta egyszer: “Már nem bort iszik, aki élvezni tudja azt, hanem titkokat.”

Tudta, hogy miről beszél. A bort a vegyészek minden komplikáció nélkül felbonthatják alkotóelemeire, egyszerű rutinfeladat, de azt - valószínűleg a legfontosabbat - ők sem tudják és mások sem; legkevésbé azok, akik azt hiszik, hogy ők a borról mindent tudnak: hogyan olvadnak össze az illatok, zamatok, savak egy szavakkal leírhatatlan harmóniába. A számtalan alkotóelem olyan, mint egy száztagú szimfónikus zenekar, ahol mind a száz zenész művésze a saját hangszerének, mégis végtelen alázattal alárendelik magukat az összhangnak, mert a mű magasrendű mondanivalóját csak így közvetíthetik. Hogy soha el nem felejthető, katartikus élményt nyújt-e a zenekar vagy tucatélményt, amit udvariasan megtapsol az ember, s utána hamar elfelejt, az természetesen függ a karmestertől, tehát a vincellértől is - és nemcsak a szaktudásától, tapasztalatától, hanem elsősorban odaadásától -, de függ nagyrészt olyan tényezőktől, amelyeket csak részben, vagy egyáltalán nem tudunk befolyásolni. Ami bevált a tavalyi évjáratnál, azt nem lehet automatikusan megismételni az ideinél.

Európa és a többi kontinens borászata hatalmas átalakulásban van. Az önológia, tehát a bortudomány, rendkívül jelentős fejlődésen ment át a 20. század második felében. Új technikákat és technológiákat vezettek be, amelyek segítségével jobb borokat lehet előállítani vagy totálisan manipulálni. Még sohasem volt egyidőben olyan sok nagy bor, mint ma, mégis azt állítja egy neves önológus, hogy a szőlő által kínált potenciális lehetőségeink 30%-nál tartunk még csak. Ha ez igaz, akkor a borkészítés jővője még előttünk van, pedig olyan évezredek állnak mögöttünk, amelyekben a bor kultusz és mítosz volt. Nem véletlen, hogy ma rengeteg nézet jelenik meg és csap össze a bor jövőjével kapcsolatban. Az egyik tábor számára a termőhely és a természetes művelésmód a legfontosabb, illetőleg, hogy a borkészítés folyamatába csak olyan mértékben avatkozzon bele az ember, ami feltétlenül szükséges. A másik tábor számára a termőhely és a természetes folyamatok alárendelt szerepet játszanak, mert a pincetechnikában és e technika állandó fejlesztésében látja a bor jövőjét. Mindkét tábor kisebb-nagyobb mértékben minden bortermelő országban megtalálható, bár az utóbbi tábor tagjai elsősorban az Újvilágban találhatók.

Világszerte népszerűek lettek a pincelátogatások. Emberek sokasága bámulja elbűvölve a csillogó-villogó acéltornyokat, hipermodern sajtolókat, a számítógép vezérelte palackozó-csomagoló gépsorokat stb. Megkóstolják a borokat, aztán emelkedett hangulatban elvonulnak. Nincs ebben semmi kivetendő, a baj csak az, hogy lassan senki sem kiváncsi már a szőlőre, ahonnan (állítólag) az alapanyag származik. A technika ugrásszerű fejlődése egyszerre túl sok olyan eszközt, eljárást ad az ember kezébe, amelyeknek a hatását nem ismerjük ma még, ezért mind több lesz a felelősen gondolkodók száma, akik tudják, hogy nem lehet kidobni a kipróbálatlan új kedvéért a kipróbált és bevált régit; nem lehet könnyelműen hátat fordítani annak az alapnak, amit évezredek tapasztalata hozott létre. Semmi kétség, az új technika és technológia számos eleme hatalmas és pozitív fejlődést jelentett és jelent ma is, de csak ott, ahol szervesen illeszkedik az évezredek óta kipróbált és bevált alapfolyamatokba. Nincs itt szó csökönyös maradiságról, hanem ragaszkodás ahhoz az évezredes bölcsességhez, amit a svéd közmondás úgy fejez ki: Ne dobd el a régi vödröt addig, amíg meg nem győződtél arról, hogy az új nem lyukas!

A bor szerves része a gasztronómiának, amely éppen napjainkban kerül egyre katasztrofálisabb válságba. Az emberek egyre gyakrabban kérdezik, hogy nyugodt lelkiismerettel egyáltalán mit fogyaszthatnak még? A bűnös felelőtlenség és kapzsiság félelmetes kórokozókkal, beláthatatlan egészségügyi következményeket okozó hormonokkal, antibiotikumokkal, stb. fertőzi meg a húst és húskészítményeket, és a növényekben is veszedelmesen halmozódnak föl a különböző nehézfémek és mérgek. Sajnos, úgy tűnik, hogy annak a félelmetes alagútnak, amelybe az emberiség meggondolatlanul és szuperszónikus sebességgel rohan bele, még csak az elején tartunk, hiszen a génmanipulálás még csak most kezdődik. Nemrég Burgundiában 23 neves bortermelő tiltakozott a génmanipuláció ellen. Figyelmeztettek, hogy a géntechnika már a közeljövőben híres termőhelyeket és szőlőfajtákat rombolhat szét, tehet felismerhetetlenné. Az első genetikailag megváltoztatott élesztőtörzsek hamarosan felhasználhatók a gyakorlatban, de nincs egyetlen ember sem, aki meg tudná mondani, hogy milyen hatással lesznek ezek a természetes élesztőtörzsekre, illetőleg egész környezetünkre. A tiltakozók szerint a tudomány mai ismeretei nem elégségesek ahhoz, hogy kizárhassák az embert és a környezetét fenyegető veszélyt, ezért tízéves moratóriumot követelnek minden génmanipulált növényre és mikroorganizmusra. Félek, hogy pusztába kiáltott szó marad ez a tiltakozás is, mint olyan sok a történelem során, amely az őrültséget akarta megállítani. Attól tartok, hogy ismét erősebb lesz az érdek, a profit, mint az előrelátó bölcsesség és féltés. A félelmetes hatalommal rendelkező gátlástalan érdekcsoportok, az egyre jobban prostituálódó tudomány, joggyakorlat és politika segítségével, olyan tilos zsilipeket nyitnak meg; olyan félelmetes szellemeket engednek ki ismeretlen palackokból, amelyeknek a pusztító hatását nem ismerik, s amelyeket sem irányítani, sem visszaparancsolni nem tudnak már. Egyre jobban hasonlít a modern ember ahhoz a megszállotthoz, aki elhatározza, hogy felépíti a világ legnagyobb repülőgépét, ha már minden vonatkozásban a legeket hajszoló nemzedék vagyunk. Segédrakétákkal fel is száll vele, de még a száguldás mámorában sem döbben rá, hogy nem gondoskodott leszálló repülőtérről, tehát a katasztrófa be van programozva, mint az ember oly sok tettébe ma. Csernobil üzenete már belesüllyedt a múlt homályába. Az atomenergia első és mai felhasználói gondoskodtak-e vagy gondoskodnak-e “leszálló repülőtérről”? Hol lehet a földön biztonságosan elhelyezni olyan veszélyes sugárzó anyagot, amelynek a felezési ideje 24 000 év?

Bizonyos, aki egy-két évszázad múlva a bor történetéről fog írni, az a 20. század második felét - nem a magyar, hanem a világhelyzetet alapján - a szőlő és a bor aranykorának fogja nevezni és méltán. A modern önológia egyes ismereteinek átültetése a gyakorlatba, a minőség hatalmas javulását eredményezte. Így pl. az erjedés hőmérsékletének szabályozásával lehetővé tette, hogy forró éghajlatú országok - amelyek eddig szerény tömegborokat állítottak elő - csúcsminőségű borokkal jelenjenek meg a világpiacon. A bor világviszonylatban ismét kedvelt, népszerű ital lett, és úgy tűnik, hogy a piac ma még felvevőképességgel bír. Persze, ez attól is függ, hogy a borkészítés milyen irányba fog haladni a jövőben.

A bor kísérőtársa volt és marad a humor, az egészséges jókedv is. A gondok feszültségét enyhítsék egy híres francia hölgy kedves szavai, akitől egy riporter megkérdezte egyszer, hogy milyen alkalomból iszik Champagnet: “Akkor iszom, ha boldog vagyok, de akkor is, ha szomorú vagyok. Néha akkor iszom, ha egyedül vagyok, de társaságban mindenképpen. Ha nincs étvágyam, szívesen fogyasztok el egy-egy pohárkával, de ha van étvágyam, akkor semmiképpen sem maradhat el. Különben nem nyúlok hozzá - kivéve, ha szomjas vagyok.”