A FILADELFIAI GYÜLEKEZET

"A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél van a Dávid kulcsa, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet. Íme, neked adok némelyeket a Sátán zsinagógájából, azokból, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem hazudnak: íme, megteszem velük, hogy eljöjjenek és leboruljanak a te lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged. Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak. Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat. Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé, felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek a nevét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!"(Jel 3,7-13).(Elberfeldi fordítás).

Filadelfia (ma Alasehir) kb. 45-50 km-re fekszik Szárdisztól dél-keleti irányban. A várost Kr.e. 190-ben Pergamon királya, II. Attalus alapította, s a fivéréhez fűződő rendkívüli szeretetről kapta a görög philadelphia = "testvérszeretet" nevet. A görög philadelphia szó hétszer fordul elő a Bibliában (Róm 12,10; 1Thessz 4,9; 1Pét 1,22; 2Pét 1,7(kétszer); Zsid 13,1; Jel 3,7). A térség híres volt mezőgazdasági termékeiről. A város népessége elég alacsony volt, mivel gyakran fordultak elő földrengések, amelyek nem egyszer hatalmas pusztítást okoztak, így például Kr.u. 37-ben. A "császári postaút" egyik jelentős állomása volt az I. században. A Biblia nem említi más helyen a gyülekezetet, de feltehetőleg Pál apostol Efezusban töltött évei alatt keletkezett, amikor az apostol igehirdetése, Efezuson kívül, jelentős területre terjedt ki (v.ö. ApCsel 19,10). "A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél van a Dávid kulcsa, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki." A Szentírásnak visszatérő fontos kijelentése Krisztus szentsége (1Pét 1,15). Azért mert szent, van hatalma arra, hogy a filadelfiai gyülekezet szellemi állapotát megítélje. A "Dávid kulcsa", úgy tűnik utalás Ézs 22,22-re, ahol Dávid palotájának kulcsát Eljákim kapja, aki ezzel a király kincseivel rendelkezik. A Jelenések Könyve bevezető sorai úgy mutatják be Krisztust (1,18), mint akinél a "halál és a pokol kulcsai" vannak. A fenti helynél viszont Isten országának kulcsai vannak Krisztus kezében. Félreértések elkerülésére, és a "kulcsokkal" kapcsolatos primitív bibliai belemagyarázások, a kielégíthetetlen hatalomvágyból keletkezett hazugságok ellenére, Jézus sohasem bízta a menny kulcsait emberre, s ennek megfelelően egyetlen vallásos intézményre sem. A primitív hazugságoknak ellentmond a teljes Újszövetség. Jézus a Mt 16,19-ben teljhatalmat adott Péternek, illetőleg Péter személyében minden apostolnak, és az Újszövetség értelmében, minden krisztusi tanítványnak, hogy Isten országába a földön, tehát a Gyülekezetbe, bizonyságtevésükkel - mint kulccsal - bevezessék azokat, akik megtérnek. Jézus a misszióparancsban (Mt 28,18-20) félreérthetetlenül kijelenti: "Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." Ezzel a hatalommal hatalmazta fel és küldte el a világba mindenkori tanítványait, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet. Péter és vele az apostolok, pünkösdkor használták először a kulcsokat. Ha a bűnbocsánat hatalmát Jézus Péterre bízta volna, s ezzel egy Péter apostol nevével példátlan önkényességgel visszaélő egyházra, akkor mind Isten, mind a Szentírás abszolút fölösleges lenne. Mint ahogy az itteni és néhány más, önkényesen kiollózott vers kivételével, fölösleges is a római katolikus egyházban. Mi azonban tudjuk, hogy a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. Tehát Jézus kezében vannak Isten országának kulcsai. Senki sem nyithatja meg önmaga az Istennel való közösség ajtaját, ezt csak Jézus nyithatja meg, aki meghalt értünk, és halálával békéltetett meg bennünket Istennel. Ha ő nyitja meg előttünk Isten országát, akkor nincs olyan hatalom a földön, amely azt bezárhatná. "Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből"(Jn 10,28). A Gyülekezethez senki sem csatlakozhat önmaga, hanem Isten csatolhatja csak hozzá. Többször utaltam már arra, hogy az ApCsel 2,41-ben a magyar (ökumenikusnak nevezett református) fordítás a cselekvő igealakkal a szenvedő igealak helyett, tévesen adja vissza az eredeti jelentést, tehát a "csatlakozott hozzájuk" helyett a helyes igealak: "csatoltatott hozzájuk", vagyis Isten csatolta a megtérőket a Gyülekezethez. A különbség óriási! Hithez sem juthat senki sem a saját akaratából vagy a saját erejével, mert ez is Isten ajándéka azok számára, akik bűnbánattal térnek meg hozzá. Viszont épp olyan megdönthetetlen és visszafordíthatatlan, ha Jézus bezárja előttünk Isten országát, és a kegyelmi időt lejártnak nyilvánítja. Nincs olyan pap a földön, nincs olyan egyházi feloldozás vagy bármilyen más szertartás, amely megnyithatná bárki előtt is Isten országát, ha Jézus bezárta azt. Ezért nem lehetünk sohasem a saját erőnk alapján magabiztosak, önelégültek. Egyedül Jézus ítélheti meg, hogy kinek a szívébe van még szabad bejárása, és ki zárta be azt pogány bálványimádással, megmerevedett, langyos kegyességgel, üres látszattal vagy éppen ateizmussal. Ahol a vele és benne való élet iránti éhséget és szomjúságot látja még, nem fog véget vetni a kegyelmi időnek, és nem fogja bezárni előtte Isten országát. Megmásíthatatlan tény, hogy a Szent és Igaz fogalmak Krisztusban az élő és örök Istent jelentik. Azt a Jézus Krisztust, akinek a szava Isten szava. Isten megbízásából és teljhatalmával cselekszik. Amit kijelent, az ígéret vagy ítélet, ezért függ ettől mind jelenlegi, mind örök sorsunk. "Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert kevés erőd van, és megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet." Mélyen elgondolkodtató, hogy a hét gyülekezetből csak kettő nem részesül feddésben. Minden igazi tanítvány együtt szenved Jézussal, hogy olyan ritkán telik öröme egy-egy gyülekezetben, és kell, hogy mindenkor aktív felelősséget érezzenek Gyülekezetéért, s benne saját helyi gyülekezetükért, hogy soha ne hangozzon el ott Jézus baljóslatú, tömör mondata: De az a panaszom ellened! Jézus áttekinti a filadelfiai gyülekezet cselekedeteit is, mindazt, ami a vele való szoros kapcsolatból megvalósult. Tudja, hogy a gyülekezet a világ szemében egy megvetett kis közösség. Nem tartoznak hozzá társadalmi állásuk vagy gazdagságuk okán magas tekintélyű személyiségek, akik hatalommal és befolyással bírnak, s ezért a gyülekezetben is díszhely jár nekik, illetőleg döntő szavuk van minden kérdésben. Erre a gyülekezetre pontosan ráillik: "Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt"(1Kor 1, 26-28). Kell, hogy az utolsó napok végén megkülönböztetett figyelemmel forduljunk ahhoz a gyülekezethez, amelyet Jézus olyan tiszta és mély szeretettel dicsér meg. Az Úr három tulajdonságot emel ki: - kevés erőd van - megtartottad az én igémet - nem tagadtad meg az én nevemet Mielőtt ezt a három tulajdonságot mélyebben megvizsgálnánk, fontos tudni azt, hogy Jézus mit nem nevezett itt meg. Az Úr nem beszél itt egy széles körben tekintélynek örvendő gyülekezetről, sem nagyságáról, nyüzsgéséről, gazdagságáról. Nem beszél csodákról, amelyek itt történnek, sem rendkívüli gyülekezet-növekedésről, nyelveken szólásról, szellemkeresztségről, torontói áldásról, sem más rendkívüli lelki élményekről, tapasztalatokról, amelyek egyes szektákban központi szerepet kapnak, mintha Isten működésének igazi és látható mércéi lennének. Végső soron mindig arról van szó, hogy Jézus mit tett értünk; vagyis a kereszten, a megváltáson és az ő követésén van a hangsúly. A gyülekezet a Szent Szellem vezetésével Krisztus kezében van. Minden, ami a gyülekezetben eredmény, az Úrtól jön, tehát az ébredés és gyülekezet-növekedés is. Senki sem rendelkezik az Úr és a Szent Szellem fölött. Gyakran, sőt túlságosan gyakran halljuk ma a közhellyé vált mondatot: Nincs tökéletes gyülekezet a földön! Nos, ez először is hazugság, másodszor pedig igaz. A Szentírásban többször elhangzik, hogy legyetek tökéletesek, mint ahogy Atyátok is az. Isten nem követel tőlünk olyasmit, amit képtelenek vagyunk megtenni. Jelképesen szólva, Isten kezében egy kicsorbult kés is tökéletes, ha vajat akar kenni egy szelet kenyérre. Ha Istennek az lenne a célja, hogy hibátlan, tehát abszolút tökéletes "késeket" mutogasson vitrinben, akkor bizonyosan hiába keresne ilyeneket. Egy gyülekezet, egy tanítvány akkor végzi tökéletesen az Úrtól kapott feladatát, ha belőle minél kevesebb, de Krisztusból annál több látható. Ilyen volt a filadelfiai gyülekezet. Ilyen volt az Úr hűséges szolgája, Pál apostol is: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem…mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős"(2Kor 12,9-10). Ahol emberek vannak, még ha újjászületett hívők is, ott bűn is van, és emberi gyengeség. Filadelfia sem volt tökéletes olyan szempontból, hogy hibátlan, de alázata és engedelmessége révén tökéletes eszköz volt Krisztus kezében, s ez az, ami itt a földön számít. A megszentelődés egy folyamat, amelynek a beteljesülése csak Isten országában lesz, de ha valaki úgy véli, fölösleges, hogy itt alávesse magát e sokszor fájdalmas műveletnek; az óember szüntelen öldöklésének, az a valóságban nem született újjá. Itt mindnyájan a napi kegyelemből, és annak megújító erejéből élünk. Ilyen értelemben, vagyis saját erőnkből, egyikünk sem tökéletes, sőt nagyon messze vagyunk tőle. Csak ezzel nem ildomos dicsekedni, mert ez nem menlevél! A "kevés erőd van" kifejezést sajnos sokan félreértik, mert általában a világ, azon belül is a vallásos világ látásmódjával közelítik meg. A világban, és benne a vallásos világban, a hatalom, az erő, sőt gyakran a brutális erőszak dominál. A vallásos tömeg elé mesebeli erőt megtestesítő, szenteknek mondott, mesterségesen megteremtett pogány szupersztárokat, vallás-plakáthősöket állítanak imádat céljából. Több olyan igemagyarázatot olvastam már a fenti Igével kapcsolatban, amelyben a kevés erő kimondottan negatívumnak, inkább feddésnek hat, holott ez nemcsak ennek az Igének, hanem a teljes Szentírásnak a félreértése. Lehet, hogy ebben az ökumenikusnak nevezett magyar református fordításnak is szerepe lehet, mert a "bár…mégis" szembeállítás sem a Károli-fordításban, sem egyetlen német fordításban sem található. A magyar református bibliafordításban: "mert bár kevés erőd van, mégis", a "bár" és a "mégis" szócska félrevezethet bennünket, mert olyan jelentést ad a mondatnak, hogy "annak ellenére, hogy kevés erőd van". Pedig ilyesmiről az Igében szó sincs, és így ez csak súlyos következményekkel járó félreértést okozhat. Fejtetőre állíthatja Jézus tanításait. Amikor Jézus, csak a szenzációban, a látványban érdekelt tömeg elől a hegyre megy, hogy bepillantást engedjen tanítványainak Isten országába, akkor egyik legfontosabb tanítását azzal kezdi: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa"(Mt 5,3). Később erre visszatérek. A lelki szegénység, a "kevés erő" csak a mi látásmódunk szerint negatívum, de Isten szemében ez a pozitívum, mert azt jelenti, tudjuk, hogy a bűn milyen tehetetlen nyomorékokká tett bennünket, s ezért csak az Úr erejére támaszkodhatunk. Mihelyt a saját erőnkre támaszkodunk, botor módon elfeledkezünk arról, hogy "a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság szellemei ellen"(Ef 6,12), amelyekkel szemben a mi erőnk egyenlő a nullával. Péter elfeledkezett a sötétség világának erőiről és hatalmairól, amikor önhitten, a saját erejére támaszkodva, valóban elhitte, hogy ő akkor sem fogja elárulni Jézust, ha a többi tanítvány, sőt az egész világ elárulja őt. Az eredményt mindenki ismeri, és jó, ha elsősorban a saját életéből. Aki Péterben nem látja a saját tükörképét - már ami Jézus elárulására vonatkozik -, az még fényévnyi távolságban van Isten országától. A filadelfiai gyülekezet "üres korsó" volt, ezért kapott feltétlen dicséretet az Úrtól. Ugyanis az Úr csak üres korsóba töltheti "mennyei olaját", lelkünk hajtóerejét, és csak napról napra. A laodiceai gyülekezetnek a saját erejétől túlcsurgó korsójába: "nincs szükségem semmire", semmit sem tölthet már az Úr. Ma minden teológiai intézmény oromzatán jelmondatként szerepelhetne Dante poklának híres felirata: "Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel!" Túlságosan sok bizonyítékkal tudnám ezt alátámasztani. A világi mintára, sőt a világba integrált agymosó és beprogramozó intézményekből kikerülő, bibliakritizálásra tanított "elitre" pontosan ráillik: "Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét?"(1Kor 1,20). Bizonyos, hogy egyetlenegy apostol még rémálmában sem gondolta, hogy jön olyan kor, amikor a megfeszített Krisztus hirdetését (23.v.) futószalagon gyártott kaptafákkal, beprogramozott szabvány-emberekkel, tévtanokkal beprogramozott robotokkal akarják majd megoldani. Azt természetesen nem állítom, hogy Jézus nem tud esetenként ilyen "kaptafából" is hűséges szolgát faragni, de a tapasztalat azt bizonyítja, minél jobban közeledünk az utolsó napok végéhez, annál ritkábban sikerül ez, annál több önerejétől duzzadó, ostoba címekkel felcicomázott kegyes kontár; amolyan "vak vezet világtalant" kerül ki a teológiai intézményekből. A "kevés erő" a filadelfiai gyülekezet egyik legnagyobb kincse, gazdagsága. Amikor Isten kivezette választott népét Egyiptomból, akkor a sivatagba vitte, hogy a legalkalmasabb iskolában, a lehető leghamarabb megtanítsa arra, hogy ne a saját erejére, hanem kizárólag az ő erejére támaszkodjon mindig, mindenütt és mindenben. Nem építhettek fényűző villákat, aranytól-ezüsttől roskadó rideg templomokat, kacsalábon forgó imaházakat, nem gondoskodhattak nyugdíjukról, nem köthettek életbiztosítást meg százféle egyéb biztosítást, nem rendelkeztek értékpapírokkal, bankbetétekkel, nem vehettek részt luxusutazásokon, nem volt tele a spájz meg a mélyhűtő élelmiszerrel, sőt "a mindennapi kenyérből": a mannából egyetlen falatot sem tartalékolhattak másnapra. Ez volt a rendíthetetlen hit és bizalom legkiválóbb iskolája: hinni abban, hogy Isten mindennap gondoskodni fog rólunk, ha őt követjük, és nem a saját akaratunkra, a saját énünkre támaszkodunk. Mivel választott népe szüntelenül úton volt, és mai választott népe - a valódi Gyülekezet - is úton van, amíg célba nem érkezik, ezért nem volt, és ma sincs szüksége semmiféle földi támasztékra, biztosítékra vagy letelepedésre. Ha egy krisztusi gyülekezet letelepedik, akkor megbénítja a laodiceai szellem, tehát halott. Tapasztalataink alapján - a nyugati világban - ma 98 %-ban csak ilyen (szellemileg) halott, "ülő" gyülekezeteket találunk. Ha az első gyülekezetek "ülő" gyülekezetek lettek volna, akkor a római császároknak egyetlen krisztusi tanítványt sem kellett volna kivégezniük, mert a vasárnap délelőtt misén résztvevő vagy prédikációt hallgató ember, aki egész héten ugyanúgy él, mint a pogányok, sőt sok esetben még pogányabbul, semmiféle veszélyt nem jelentett volna a birodalom számára, és ma sem jelent veszélyt a világ számára, hiszen a világ szerves része. Egy "ülő" gyülekezet hangja nem jut túl a saját falain. Érdekes módon, Pál apostol nem azért dicséri meg a thesszalonikai gyülekezetet, mert hatalmas imaházat építettek orgonával és más drága berendezéssel, vagy mert nyüzsgő "élet" van a rendezvényeken, és sorolhatnám tovább a halott cselekedeteket, hanem azt mondja: "Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az Úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhova eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre"(1Thessz 1,7-8). Pedig nem volt alkotmányban biztosított szabad vallásgyakorlás, mint ma a nyugati világban, hiszen a 6. versben arról olvasunk, hogy "sok zaklatás ellenére a Szent Szellem örömével fogadtátok be az igét". Tudomásom szerint nem támaszkodhattak az Ige terjesztésében televízióra, rádióra, telefonra, internetre, sőt még sokszorosító gépük vagy egy "elavult" írógépük sem volt; nem volt repülőgép, vonat, autó, kerékpár, és mégis mindenhova eljutott az Istenbe vetett hitük híre. A láb akkor még fontos eszköz volt, de a modern ember számára már csak nyűg. Ül a tévé előtt, ül a munkahelyén, ül a buszon, villamoson, az autóban, ül a gyülekezetben, ül, ül és ül mindenütt, kivéve a koporsót. Hogyan terjedjen így ma az Úr beszéde? Pál apostol azt mondja: "Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak"(2Kor 4,7). Mi ez a rendkívüli erő, ami Istené, és nem a miénk? "Ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán"(6.v.). A hívő életében a megvilágosodás, Isten megmentő művének ismeretét jelenti, annak a dicsőségnek az ismeretét, amely Krisztusban válik láthatóvá, s amely visszatükröződik tanítványai életében: "Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által dicsőségről dicsőségre"(3,18). Vigyázzunk! Mi mindannyian mindig formálódunk. Ha nem "ugyanarra a képre", tehát Krisztus képére, akkor elkerülhetetlenül a Sátánéra, mert nincs harmadik lehetőség. A tiszta életre vágyakozó világ Krisztus képét keresi azokban, akik az Úr tanítványainak mondják magukat. Szeretnék elhinni és látni a gyakorlatban: "ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre"(5,17). Milyen rettenetes csalódás a kétségbeesett emberek számára, ha Isten dicsőségének visszatükröződése helyett a Sátán visszatükröződését fedezik föl azokban, akik Isten gyermekeinek mondják magukat, de nem azok; ha az új ember álarcában a régivel, a farizeussal találkoznak. S milyen rettenetes lesz Isten ítélőszéke előtt hallgatni órákon keresztül azoknak a nevét, akiket képmutató farizeusságunkkal mi küldtünk az örök sötétségbe. A zsidó népet évszázadokon keresztül a legkegyetlenebb módon a római katolikus egyház üldözte, és mindig a "kereszt jegyében". Nem véletlenül mondta Hitler, hogy ő csak azt tette a zsidókkal, amit az egyház tett velük évszázadokon keresztül. Kivették ebből részüket később a protestáns egyházak is, természetesen ők is a "kereszt jegyében". Azt mondta egy Izraelben élő zsidó-keresztény férfi, hogy évszázadokon keresztül még azok a nem fanatikus zsidók is ellenségnek tekintették és gyűlölték Krisztust, akik "nem jártak messze Isten országától", de mivel mindenütt a kereszt, tehát Krisztus nevében gyilkolták és üldözték őket, ösztönösen őellene fordultak. Sokan még ma sem hiszik el, hogy egy keresztény-keresztyén vallással, mint a hazugság és némi igazság méregkeverékével, csak ölni lehet. Pedig minden vallás öl. Az ökumenizmusban még össze is ölelkeznek a "gyilkosokkal", mondván (ostobán), nem az a fontos, ami elválaszt, hanem, ami összeköt. Ami összeköt: az kizárólag a hóhérkötél. Egy hagyományokra, tehát emberi tévtanításokra alapozott keresztény vallásnak annyi köze van az evangéliumhoz, hogy beül abba, mintha ő lenne az. A hittől való elszakadás már az első században elkezdődött, ezért a "törvénytipró", a "kárhozat fia" már attól kezdve a Gyülekezeten belül a valódi Gyülekezet ellen támad, "és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten"(2Thessz 2,3-4). Nagyon veszélyes nem látni azt, hogy a belátható időn belül fellépő Antikrisztus, a legfőbb törvénytipró útját, az első századtól kezdve - erre bizonyíték az egész egyháztörténelem - sok antikrisztusi mentalitású ember és vallásos intézmény készíti elő. Róluk beszél János apostol is (1Jn 2,18-25). Még veszélyesebb nem látni meg a hittől elszakadt mai névleges kereszténységben - az ökumenizmusban - az antikrisztusi mentalitást: a Sátán útépítő csapatát. A filadelfiai gyülekezet törékeny cserépedény volt és maradt, mert tudatában volt küldetésének: hogy a cserépedény csak arra való, hogy benne Isten dicsőségét: a megváltó Krisztus Jézust lássa a világ, és nem egy erőfitogtató, önmutogató, a világgal paráználkodó, szórakoztatásra szakosodott pojáca-gyülekezetet. A kevés erő bizonyíték volt arra, hogy Isten rendkívüli ereje munkálkodik a gyülekezetben és általa. A gyülekezet csak lencseként működő apró üvegcserép volt, amely a napként funkcionáló evangélium sugarait gyűjti össze, fókuszálja, hogy azzal tüzet lehessen gyújtani az emberek szívében, tehát az üvegcserép-fókuszon áthaladó rendkívüli erővel. A tűz nem a lencse érdeme. Mint ahogy egy gyertya fénye sem a gyertya érdeme. A gyertyát Isten teremtette, és ott kell világítania, ahova ő állította. A gyertya nem szabhatja meg önkényesen küldetése célját és helyét. A fényt adó lángot is Ura gyújtotta meg, s addig kell égnie, míg el nem fogy a gyertya, vagy alkalmatlanná válás miatt Ura ki nem oltja lángját. Ha ennek ellenére, Ura akaratával szembeszegülve, láng nélkül is "világító" gyertyának tartja magát, akkor vak vezet világtalant, ahogy ezt a világba integrálódott nagy egyházak és az evangélium hirdetésére szintén alkalmatlanná vált szabadegyházak esetében látjuk ma. A gyülekezetnek kevés ereje volt, de ezt attól kapta, aki az erővel rendelkezik. Nyilvánvaló, hogy sok emberben önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy miért ad az Úr csak kevés erőt? Dietrich Bonhoeffer, német evangélikus lelkipásztor, akit Hitler koncentrációs táborba zárt, és ott is halt meg, szintén azt kérdezte: ""Miért nem mutatta meg az Úr korábban, hogy a megtartásra (az őbenne való megőrzésre) milyen erőt ad majd a szenvedésben?" A választ a Szent Szellem adta a szájába: "Hogy ne támadjon olyan benyomásom, hogy én magam rendelkezem az ő ereje, az ő Szelleme fölött." Tehát ugyanazt mondta az Úr neki is, mint Pál apostolnak: "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm az erőtlenségben lesz tökéletes"(Schlachter-fordítás). Amikor kishitűen, sajnos, naponta kételkedünk Isten erejében, akkor jusson eszünkbe, hogy Isten nemcsak a Mount Everestet tartja a kezében, mint egy pelyhet, hanem az egész világegyetemet. Azt a világegyetemet, amelynek a távcsövekkel tudálékoskodó ember még az előcsarnokát sem ismeri, de ami nem tartja vissza attól, hogy annak, amiről fogalma sincs, a keletkezését "tudományosan" megmagyarázza. Hogyan csalódhatna az engedelmes ember, ebben az egyetlen mindenható erőben? Ez az erő bennünket nem tud megőrizni? Hogyan tud valaki egyáltalán kételkedni ebben az öröktől fogva itt levő, látható és mindig jelen levő erőben? Van olyan hit, amely emberek által hamisított pogány-keresztény vallásokra, meg emberi erőre támaszkodik Isten ereje: a krisztusi evangélium helyett? Van sajnos, de ezt vakhitnek nevezik, ezért logikusan a szakadékba vezet! Egy hit, amely valamit állít, de nem cselekszi azt, az a Biblia értelmében hitetlenség. Nagyon sokat mond nekünk ez az Ige! Az Úr szeretne bennünket megkímélni attól a kísértéstől, hogy a saját erőnkben bízzunk, amire mindnyájan túlságosan is hajlamosak vagyunk. Azt hiszem, bármelyikünk lett volna Péter helyében, mindegyikünk azt mondta volna: "Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!"(Lk 22,33). És ilyen - saját erőre támaszkodó - önbizalommal kivétel nélkül, mindannyian úgy tagadtuk volna meg Jézust, mint ahogy Péter tette. Jelképesen szólva, milyen sok prédikátor törte már ki "erőtánc közben" a nyakát a síkossá vált parkettán, hogy minél jobban megfeleljen a "viszkető füleknek"; hogy minél többször hallja a lelket szédítő suttogást: - Milyen jól beszél! Ha valaki a saját erejében, a saját képességeiben bízik, akkor holtbiztosan ott köt ki, ahol Péter kikötött. Az Úr nem szeretné, ha túlságosan erős kísértésbe esnénk, hogy a saját erőnkben bízzunk, s arra gondolnánk, hogy mi rendelkezünk a Szent Szellem ereje fölött. Az elmúlt fél évszázadban volt több olyan nagy egyházi rendezvény, sőt egyházi világkonferencia is, amelynek jelmondatában szerepelt: - Jöjj, Szent Szellem, újítsd meg az egész teremtést, és tedd ezt, meg amazt! Ezek a százféle magasztos címmel és ranggal kidekorált elit-emberek, köztük szabadegyházi vezetők is, akik úgy vélték, hogy a Szent Szellem is alárendeltjük, még alapfokon sem értették meg azt, amit ezzel kapcsolatban Jézus mondott: "A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Szellemtől született"(Jn 3,8). A Szent Szellem nem újítja meg a teremtést, mert az pusztulásra van ítélve, s ha lenne még látó szemük az egyházi vezetőknek, akkor látniuk kellene, hogy a földet maga a megistenült ember semmisíti meg, s ezen nincs mit felújítani már, másrészt pedig, egyetlen egyháznak vagy egyházfőnek sem alárendeltje a Szent Szellem. Amikor Pált és Barnabást Lisztrában a sokaság isteneknek tekintette, akkor ők megszaggatták ruhájukat, és felháborodva kiáltották: "Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez"(ApCsel 14,15). Milyen sokat változott azóta a keresztény világ, világi kereszténység lett belőle - elszakadtak a hittől, de a kereszténység külső megvallásától nem -, ahol egyházi pápák és szektavezetők istent játszanak, milliók borulnak le előttük, ruhájuk szegélyét csókolgatják, de ők ezt nem tartják már hiábavaló dolognak, s nem arra szólítják fel az elbódult tömeget, hogy térjenek meg Istenhez; ellenkezőleg: térjen meg hozzájuk. Isten gyermekeit nem éri ez váratlanul, mert akinek van füle, az előre hallotta ezt, és a vég közelségére figyelmeztető jelnek tekinti, éppen ezért olajat gyűjt lámpásába, hogy a hirtelen beálló éj ne érje váratlanul őt. Mindannyiunk számára életfontosságú feladat, hogy megtanuljuk Isten látásmódját. Csak így leszünk képesek a "kevés erő"-ben a hallatlan kincset fölfedezni. Amikor a tanítványok ismételten tanúbizonyságot tettek arról, hogy Jézus fáradozása ellenére milyen messze vannak még Isten országától, hiszen éppen azzal foglalatoskodtak ismét, hogy ki lesz közülük a legnagyobb a mennyek országában, akkor Jézus odaállított közéjük egy kisgyermeket szemléltető eszközként, és azt mondta nekik: "Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába"(Mt 18,3). Az ezzel kapcsolatos, felületes olvasásból eredő gyakori tévedések elkerülésére szeretném hangsúlyozni, hogy Jézus nem azt mondta, ha nem leszünk ismét kisgyermekek, ami fizikailag lehetetlen, hanem ha nem leszünk "olyanok", mint a kisgyermekek. Tehát a hangsúly teljes egészében ezen a szón van. Milyen a kisgyermek? A legkiszolgáltatottabb lény a földön. "Kevés ereje" van, ezért mindenben alázatosan és mély hittel aláveti magát a felnőtteknek. Nincs más lehetőség számára, mert a saját erejével semmire sem jut. A tanítványok a saját erejükkel: képességeikkel, cselekedeteikkel dicsekedtek; a világba integrált gyülekezetek ma szintén a saját képességeikkel, (külső) eredményeikkel dicsekednek. Jézus félreérthetetlenül a tudomásukra hozza, hogy ő nem tud Isten országába vezetni olyan embereket, gyülekezeteket, akik és amelyek a saját erejüktől duzzadnak, mert azok önteltek, a saját erejükre és akaratukra építenek, egy szóval: "Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire"(Jel 3,17). Amelyik gyülekezet nem ismeri föl, hogy a "kevés erő"-ben milyen nélkülözhetetlen kincs van, az sohasem látja meg Isten országát. Ha egy hívő, akit megütnek - akár fizikailag, akár lelkileg -, nem tudja odatartani arca, lelke másik felét is, és imádkozni érte vagy értük, ahogy Urunk tette a kereszten, hanem visszaüt, vagy felháborodik, hogy milyen hallatlan igazságtalanság történt vele, és más úton keres elégtételt, tehát a bosszú munkál benne, abban még túl sok az önrontó erő; az az Isten ereje helyett a saját erejére épít, és ezzel a betonfallal egy lépést sem tehet előre, de a visszacsúszás annál könnyebb. "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa"(Mt 5,3). A bűn mindazt fejtetőre állította bennünk, amit Isten belénk plántált. Minden korban irritáló volt a szegénység, mint fogalom, és minden vonatkozásban, hiszen a bűnben élő ember minden idegszálával gazdagságra törekszik, mert ez hatalmat, tekintélyt ad, s ezért e téren sem válogat az eszközökben. Sőt, önmaga igazolására még "jóléti evangéliumot" is gyárt. A gazdagság hatalmat, szabadságot, függetlenséget, önmegvalósítást, egy szóval, boldogságot jelent a szemünkben. Érdekes módon, sok ember, aki elérte mindezt, a halál perspektívájából - amikor már késő - másképpen látta ezt. Azt mondják, Nagy Sándor a halála előtt megparancsolta, hogy ravatalán ne takarják le kezét, hogy mindenki láthassa, a felmérhetetlen gazdagsággal rendelkező is épp úgy, üres kézzel megy el, mint a legszegényebb koldus. Így az egykor óriási hatalommal és gazdagsággal rendelkező király szemléltető eszköze lett annak a bibliai Igének, amely azt mondja: "Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle"(1Tim 6,6). Ez persze, így olvasva, nagyon is igaznak tűnik, s mint ősi bölcsességgel elvben mindenki egyetért vele, de amikor a Biblia mindezt a gyakorlatba ülteti át, és megfogalmazza számunkra ezzel kapcsolatban az egyedül helyes magatartást, amelyet követnünk kell, ha a keskeny úton akarunk maradni, s ezért azt mondja: "De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele"(1Tim 6,8), akkor felszisszenünk, mert ez már nagyon érzékeny ponton talál el bennünket. Pedig a Biblia félreérthetetlenül kijelenti: "Mert minden rossznak egyik gyökere a pénz szerelme, amely után törekedve egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak"(1Tim 6,10 - elberfeldi ford.). (Az 1997-es református fordítás: "Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme…" helytelen, mert a rossznak sok gyökere van, ezért nem lehet azt kizárólag a pénzre korlátozni, még akkor sem, ha nagyon vastag és veszélyes gyökérről van szó. Ezért vettem alapul a szó szerinti elberfeldi fordítást, de a Schlachter és más fordítások is megegyeznek ezzel.) Ha némely katolikus rend ennek az igeversnek a hatására önként választotta a szegénységet, akkor nem vették figyelembe, hogy a pénzszeretet csak egyik gyökere a rossznak. Jézus tanítását nem lehet csak a földre korlátozni, mert akkor nem értettük meg őt. Szegénynek lenni sokkal tágabb jelentéssel bír: a hívő élet alapjáról van szó. A valódi hit mindig lelki szegénységgel kezdődik, s ezt alapvető ajándékként mindig meg kell őriznünk. Kik a lelki szegények? Erre csak egyetlen helyes válasz van: azok, akiket bűntudatuk alázatosságra késztet. Tehát olyan emberek, akik a "végállomáson", a "vályú" mellett - mint a tékozló fiú - felismerték, hogy nincs tovább; felismerték tehetetlenségüket, abszolút elveszettségüket, és mély bűnbánatban, a megbocsátás reményében elindulnak vissza az Atyához. Nincs a világon olyan tékozló fiú, aki ebben a szellemi-lelki alapállásban az "Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened"(Lk 15,18) helyett azt mondaná: "Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire"(Jel 3,17), mert aki tudja, milyen reménytelenségben élt a bűn iszonyatosan mély szakadékában, az tudja, pontosabban csak az tudja, hogy "nyomorult, szánalmas és szegény, vak és mezítelen"(Jel 3,17). Az már az utolsó napok tragikuma, hogy a lelki szegénység brutális arculcsapásaként nemcsak a keresztény katedrálisok, dómok, templomok, bíborosi és püspöki paloták roskadoznak az enyészet ajándékával: arannyal-ezüsttel, amelyeknek a puszta fenntartására is milliárdokat kell a kormányoknak költeniük az adófizetők pénzéből, de a gyülekezeti padok is zsúfoltak a látszat-boldogságban fürdő lelki gazdagokkal. Minap egy dokumentum-filmben bemutattak egy osztrák katolikus templomot, amelyben - szó szerint - nem volt négyzetcentiméternyi hely sem, amely ne lett volna tele drága képekkel, aranydíszekkel. Azt mondta a vezető, erre azért van szükség, mert a (pénzben drága) kincsek között közelebb érzik magukat az emberek Istenhez. Nos, milyen irtózatos és durva arculcsapása ez az Emberfiának, akinek nem volt fejét hova lehajtania, és milyen undorító arculcsapása ez az éhező milliárdoknak. S ami még ennél is szomorúbb, hogy ma már száz emberből kilencvenkilenc és fél - közömbösségből vagy megalkuvásból - semmi felháborítót sem talál már ebben. A lelki szegénység alázatos beismerése annak, hogy Isten nélkül az ember tehetetlen senki; kegyelme nélkül reménytelenül elveszett. "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek"(Mt 9,12). A farizeusok hihetetlen erősnek érezték magukat, vagyis vallási tekintetben tökéletesnek, tisztának és egészségesnek, de ez csak csalárd erőfitogtatás volt, hogy olyan elhordozhatatlan terheket rakhassanak az emberek vállára, amelyeket maguk egy ujjukkal sem akartak megmozdítani (Mt 23,4). Jézus Ézsaiást idézi, hogy az akkori és a mai gazdagot megtestesítő farizeusságot szemléltesse: "Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem"(Mt 15,8). Ennek a kijelentésnek az első fele a mai kereszténységre már nem is érvényes, hiszen túlnyomó része már csak pogány istennőket meg pogány bálványisteneket tisztel, de az élő Istent tökéletesen megtagadta. Néhány évvel ezelőtt, egy híres német énekes a televízióban nyilatkozva, szinte példátlan magabiztossággal jelentette ki, nem ezekkel a szavakkal, de az értelme az volt, hogy róla lehetne megmintázni a példamutató katolikust, mert ő mindent úgy tesz, ahogy ebben az egyházban elvárják a hívektől: rendszeresen misére jár, gyónni megy, megfizeti az egyházi adót, stb. Így nézett ki "a meszelt sír"(Mt 23,27), és mi volt a "sírban"? Mindenki tudta, hogy egy fiatalabb nőért otthagyta feleségét, aki bánatában öngyilkos lett; felnőtt lánya nem tudta feldolgozni ezt a traumát, és később szintén a halálba menekült; fia elől is eltűnt az élet értelme, végül az alkoholban találta meg azt. Ez a mai kereszténység, ahol kizárólag az öntelt vakhit, a látszat a fontos, mintha ezzel el lehetne takarni a mérhetetlen bűnt, a bűzlő szeméthegyeket. A lelki szegény tudja, hogy nem lakik benne jó (Róm 7,18); tudja, hogy a bűn fertőző leprabetegségként kínozza őt születése óta. Azt is látja, hogy milyen gyümölcsök nőnek ezen a talajon: "házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók"(Gal 5,19-21). Egyedül a lelki szegény ismeri föl: "Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?"(Mt 16,26). Csak a lelki szegényeknek mondja a Biblia: "Öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett"(Ef 4,24). Az új ember a lelki szegényekre van méretezve, vagyis nem olyan bő, hogy beleférjenek a lelki burzsujok is. Ezt Jézus félreérthetetlenül tudomására hozta a gazdag ifjúnak (Lk 18,18-27), és ezáltal nekünk. Egy előkelő, gazdag hölgy megkérdezte egyszer egy igehirdetőtől, hogy neki is ugyanolyan módon kell-e megtérnie, mint a sofőrjének? Asszonyom ! - hangzott az őszinte válasz - Senki sem kényszeríti Önt megtérésre, de ha egyszer üdvözülni akar, akkor ugyanolyan módon kell megtérnie, mint a többi szegény bűnösnek. "Megtartottad az én igémet" Nem tudjuk, hány keresztény gyülekezet van ma még a világon, amelyről Krisztus elmondhatja ezt a rövid, de mégis világokat áthidaló mondatot, de a mindennapi tapasztalat azt bizonyítja, hogy elszomorítóan kevés. Minap még a televízióban is közölték az anglikán egyház legmagasabb rangú püspökének, tehát pápájának baljóslatú kívánságát, mi szerint a keresztény egyházak is szorgalmazzák, hogy a nyugati keresztény országokban az állam vezesse be és alkalmazza a szélsőséges iszlám törvénykezést, a sariát. És ki ellen van szükség erre a példátlanul kegyetlen törvénykezésre? Nyilvánvaló, hogy azok ellen a krisztusi tanítványok ellen, akik nem hagyják beterelni magukat abba az ökumenista táborba, amelynek feladata az antikrisztusi világegyház felépítése. Nyilván az sem véletlen, hogy éppen az anglikán egyház vezetője jelentette ki, hogy a világtörténelemben a legnagyobb tévedés a reformáció volt. Így sejlenek föl a látó előtt a Jelenések Könyvében leírt borzalmak. Ha egy egyház legmagasabb rangú embere jelenti ki ezt, akkor bizonyos, hogy abban az egyházban, de valószínű más egyházakban is, sokan gondolják ezt, csak nem merik még kimondani, bár a reformáció hazájában, Németországban is több evangélikus egyházi vezető adta már értésre, hogy ez az ő meggyőződésük is. Mi szerepe lehet még Krisztus Igéjének olyan egyházakban, ahol a valláskeveredés az egyetlen mentőöv ma, sőt a legszélsőségesebb iszlám törvénykezésnek - amit még az iszlám országok közül is talán csak Szaud-Arábiában alkalmaznak ma - kell a nyugati kereszténységet megmenteni. Csak azt nem értem, hogy az inkvizíció tanítómestereinek mi szükségük van a sariára, amikor évszázadokon keresztül jól megvoltak a sariánál is drasztikusabb inkvizíciós módszerekkel. Persze, mondhatná valaki, hogy emberi bölcsességgel fel sem lehet fogni, hogy egy keresztény püspök hogyan kereshet megoldást a kereszténység számára a szélsőséges iszlámban. Emberi bölcsességgel ez valóban felfoghatatlan, ezért ezt csak azok értik meg pontosan, akiknek Isten Jézus Krisztust tette meg bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá (1Kor 1,30). Tudjuk, hogy akik Istennek Jézus Krisztusban kinyilvánított igazságát elutasítják, azokat megkeményíti. "Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít"(Róm 9,18). Sok keresztény örülne, ha ez a vers hiányozna a Bibliából, csakhogy túl sok ilyen ige van, összesen negyvenszer fordul elő a megkeményedés. A nyugati kereszténység - egy kis krisztusi csapat kivételével - elfordult Istentől, ezért Isten ítéletét már itt a földön el kell szenvednie. Akik nem fogadják el a hamisítatlan evangéliumot, azokat Isten kiszolgáltatja "a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban gyönyörködtek"(2Thessz 2,11-12). Egy Krisztustól elfordult bűnös élet nem ítélethez vezet, hanem az már maga az ítélet alatt áll! "Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét…Ezért Isten gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatta ki őket…És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, ami nem illik"(Róm 1,24.26.28). Aki nem tartja meg Krisztus Igéjét, azt kiszolgáltatja Isten az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, s ezzel már ítélet alatt van: Isten nem akadályozza meg az embert abban, hogy minden tettébe önmaga programozza be a katasztrófákat! Krisztus Igéjének megtartása még véletlenül sem függ össze azzal, hogy valakinek van Bibliája; hogy elismeri, hogy van Isten, mert - ahogy mondani szokták - valakinek csak kell lennie fölöttünk. Nem függ össze semmiképpen sem azzal, hogy valakit megkereszteltek vagy bemerítettek; sem azzal, hogy vasárnap templomba vagy imaházba jár; azzal sem, hogy 50-60 évet eltöltött ott abban a (tév)hitben, hogy ő ezzel Krisztus tanítványa, s az üdvösség a zsebébe van varrva. Nem függ össze azzal sem, hogy valaki egyszer kijelentette, hogy megtért, de ezt az életében senki sem tapasztalta, vagyis azzal csapta be Urát: "Megyek, uram - de nem ment"(Mt 21,28-31). Ha a magvető által elvetett mag jó földbe hull, és termést hoz, akkor a megtérés valódi, de mint tudjuk, hullhat a mag a keményre taposott útra, a sziklás talajra és a tövisek közé is. Az útra hullott magvakat széttapossák a járókelők, vagy felkapkodják a madarak, viszont a sziklás talajra meg a tövisek közé hullott magvak kikelnek, s rövid ideig pontosan olyanok az itt kikelt növények, mint a jó talajban szárba szökkentek, de ha jön a hőség, a megpróbáltatás, hamar elszáradnak, illetőleg megfojtják őket a tövisek: az élet gondjai. Nem elég a keskeny úton elindulni, hanem ki kell tartani ott, amikor jönnek a próbák, a nehézségek, és végül célba is kell érni. Ma rengeteg olyan ember tart Bibliát a kezében, aki potenciálisan az Antikrisztus útját egyengeti. Elég, ha itt csak korunk nagy pogány egyesülési mozgalmát, az ökumenizmust, mint az utolsó napok ellenreformációját, említem meg. Jézus azt mondja: "Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket"(Jn 8,31). Minden Isten Igéjének megtartásán múlik, és nem jeleken és csodákon, vagy különleges élmények megtapasztalásán. Egy gyülekezet vagy az Ige által, és mindenekelőtt a Krisztusban való hit által növekedik, vagy sehogy. Minden más növekedés nem valódi, csak látszat. Ezért, kivétel nélkül, minden tanítvány fontos feladata, hogy folyamatosan elmélyedjen a Szentírásban, megtanulja Isten látásmódját, és ezáltal minél jobban megismerje az Urat, és az ő végtelen gazdagságát. Aki mélyen lehorgonyzott a Szentírásban, és kizárólag Isten Igéjéből él, annak a hite olyan szilárd és tartós lesz, hogy az utolsó napok antikrisztusi jelenségei sem ingathatják meg. "Nem tagadtat meg az én nevemet" Az első keresztény gyülekezetek vesszőfutásáról sokat tudunk. Tudjuk, hogy sokan haltak mártírhalált a hitükért. Több római császár is megkövetelte minden alattvalójától, tehát a keresztényektől is, hogy istenként imádják őket, s ha nem engedelmeskedtek, akkor üldözték, sőt kegyetlen módon megölték őket. Ők az első parancsolatnak engedelmeskedtek: "Ne legyen más istened rajtam kívül!"(5Móz 5,6). Számukra Néró és más diktátorok olyan vezetők voltak, akiknek állampolgárként alattvalóik voltak, és ezért engedelmességgel tartoztak nekik, kivéve hitkérdésekben, mert ezekben Istennek kell engedelmeskedni, és nem embereknek. Ők Krisztushoz maradtak hűségesek, akitől az erőt kapták, hogy kitarthassanak mellette és Igéje mellett. "Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét", más szóval: ne élj vissza az Úr nevével! Vagy újszövetségi szóhasználattal kifejezve: "Szenteltessék meg a te neved!" A Bibliában a név egy személy lényege. Jézus neve segítőt, megmentőt jelent. Nem tagadjuk meg ezt a nevet, ha kitartunk keresztje, üdvözítő ereje mellett. Itt nem lehet kompromisszum bibliai és világi gondolkodás között. A szabadság és demokrácia, ha valódi, akkor jó és igaz, de végső soron nem vezethet üdvösségre. A tökéletes szabadság Jézus Krisztusban található csak, és a halál demokráciájából, amelyben mindannyian egyenlők vagyunk, csak Jézus megváltása szabadíthat meg bennünket. Persze, az öncsalás netovábbja, ha úgy véljük, hogy ma nem diktatúrában élünk, hanem demokráciában, ahol nem kell megtagadnunk Jézus nevét. Statisztikát nem lehet ugyan készíteni arról, hogy hányan hűségesek ma Jézushoz, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy félelmetesen kevesen. Ma a nyugati világban a keresztények 98%-ról senki sem tudja megállapítani a mindennapi életben, hogy Jézus tanítványai. Ki tesz bizonyságot a munkahelyén, világi összejöveteleken ma még Jézus evangéliumáról? Elsősorban nem is szóval, hanem életvitelével, magatartásával és állásfoglalásaival. Akiről vasárnap 10-től 11-ig, a mai felfogás szerinti "mintatanítványt" lehetne megmintázni, arról vasárnap délután, és egész héten keresztül a Sátánt lehet megmintázni. Persze, sokan hivatkoznak még Jézusra, csakhogy melyik Jézusra? Róma is sokat beszél Jézusról, de valójában egy "római jézust" ért ez alatt, akinek - most már egyházjogilag is - a pápa a "földi helyettese". A "helyettes" címet pedig sokféleképpen lehet értelmezni. Így aztán a pápai címek felsorolásánál a "Krisztus földi helyettese" mellé kerül a "pontifex maximus" cím is, ami a római császárok pogány főpapi címe volt. Annyi azonban bizonyos, hogy annak a Jézusnak, aki feláldozta magát a Golgotán értünk, nincs földi helyettese, és nincs ott egyetlen vallásban sem, mert Jézus nem vallásalapító. Természetesen az ökumenizmus krisztusa: aki az egységet csupán egy külső egységben látja, sem hasonlít semmiben sem a Biblia Krisztusához, csak mesterséges bálványok ezek. Tehát a felsorolt és elemzett három tulajdonság alapján kapott a gyülekezet nyitott ajtót az evangélium hirdetésére, s bár akadályozhatják ezt alvilági erők, de feltartóztatni nem tudják. Az "egyetemes" egyház egy évezreden keresztül a világtörténelem legbarbárabb módszereivel és eszközeivel sem tudta feltartóztatni az evangélium győzedelmes útját, s nem tudják ezt a mai barbár erők sem. A napokban olvastam, hogy Szaud-Arábiában, ahol az iszlám az államvallás, s a lakosság 99 %-a e valláshoz tartozik (a maradék 1 % kizárólag vendégmunkásokból áll), egy apa példátlan barbársággal végezte ki lányát, mert tudomást szerzett arról, hogy az áttért a krisztusi hitre. Először kivágta a nyelvét - mert nyilván nem tagadta meg hitét -, s mielőtt elvágta a torkát, elégette a nyelvét az élő testen. Tudjuk, hogy a leány nem a saját erejével, hanem csak Isten erejével volt képes arra, hogy ne tagadja meg Megváltóját. Lehet, hogy éppen az ő halála indít el ébredést e vallás zsarnoksága alatt szenvedő országban. Egy azonban bizonyos, Isten befejezi művét Szaud-Arábiában, Kínában, Indiában és mindenhol, ahova nem jutott el még az evangélium világossága, hanem csak a nyugati keresztény egyházak által terjesztett sötétség. Istennek mindenütt lesznek engedelmes szolgái, de ha ők is elnémulnának, akkor - tudjuk - köveket is megszólaltathat, de műve nem fog késedelmet szenvedni. "Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be" Milyen gyülekezet előtt nyitja ki az Úr az evangélium hirdetésének, a valódi krisztusi szolgálatnak az ajtaját? A válasz végtelenül egyszerű: amely az övé. Melyik az övé? Amelynek kevés ereje van, ezért csak Urára támaszkodik mindenben; amely megtartja az ő Igéjét; s amely semmiféle körülmények között sem tagadja meg Megváltóját. Minden olvasómat kérem, hogy ez alapján vizsgálja meg önmagát, azután a gyülekezetét, hiszen ez az egyetlen és csalhatatlan zsinórmérték. Ha nem kezdünk el gyáván mosakodni százféle "de"-vel kezdődő mondattal - mi szerint "De nincs tökéletes gyülekezet a földön!", meg hasonló hazugságokkal, akkor a fenti, krisztusi mérce alapján pontosan meg tudjuk állapítani, hogy a mai nyugati, hivatalos gyülekezeteknek miért nem ad az Úr már nyitott ajtót. A válasz itt is egyszerű. Mert a laodiceai gyülekezet nem az övé. Ott már az ajtón kívül áll. Mondhatja most valaki, hogy Jézus mind a hét gyülekezethez - a teljes kereszténységhez - szól, tehát mindegyik az övé. Ezt soha senki nem cáfolhatja meg, mert az Úr - velünk ellentétben - sohasem szegi meg szavát. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, s ezért az egész világegyetemben, amely a változásnak, a mulandóságnak van alávetve, ő a változhatatlan, az örökkévaló igazság. Csak ez adhat alapot hitünknek. Kapaszkodhatunk kétségbeesetten filozófusokba, hagyományokba, emberek által gyártott vallásokba, szektákba, okkult szellemekbe, de csak ködöt markolunk, csak halálos mérget iszunk, és elmozdíthatatlan szikla helyett, lavinára állunk. Ég és föld el fog múlni - sőt, a jelek szerint a föld elmúlását maga az ember sietteti -, de Isten Igéje örökké megmarad. Amikor az elveszett (a magyarban: tékozló) fiú elhagyta atyját, nagyon messzire ment és nagyon mélyre süllyedt, vajon az atyja fia volt-e még? Természetesen. Ezt soha senki sem cáfolhatja meg, hiszen a fiút ő nemzette, ezért sohasem mondhatja azt, hogy nem az ő fia. Sőt az atyja fájó és megbocsátó szívvel mindennap várta vissza őt. De a valóságban - a fiú szemszögéből nézve - az atyja fia volt-e még? Már csak elméletben, mert a fiú a világot választotta atyjának. Nem az atya, hanem a fiú tagadta meg atyját. Azt a jussot kérte ki, ami csak atyja halála után járt volna neki a törvény és a hagyomány szerint. Szabad és független akart lenni mindenkitől, legelőször atyjától. Ő úgy ment el otthonról, hogy nincs többé atyja, aki segíti és ellenőrzi őt, mert elég erős ahhoz, hogy a maga lábára álljon. Ő itt a földön akarta élvezni az életet. Ezért nem volt többé szüksége az atyjára, aki "korszerűtlen" tanításaival, "primitív", "ókori" erkölcs- és értékrenddel az életélvezet útjában állt csak! Nem volt szüksége arra az atyára, aki "már nem tud lépést tartani a korral", aki nem érti meg, hogy az embernek és a gyülekezeteknek lépést kell tartaniuk a korral, s ezért alkalmazkodniuk mindenben a világhoz; aki nem érti meg, hogy az önmegvalósítás az emberi élet értelme; hogy önmagunkban, a saját képességeinkben, a saját erőnkben kell bíznunk, hiszen mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Te minden lehetsz, csak akarnod kell erősen! Könyvek ezrei szédítik ma ezzel az embert. Persze, azt nem mondják, hogy az "erőlködés" vége a disznóvályú lesz. Kosárszámra szállítja neked a modern pszichológia a szánalmas és hazug délibábokat. Ismét kérdezem: fia-e valakinek az, aki már csak elméletben az? Nyugodtan nemmel válaszolhatunk, mert a mindennapi életben gyakran ez a valóság, de Jézusnál nem az. Ő az elveszett fiút mindennap várja vissza, s ha szükséges, a cél érdekében még kemény leveleket is ír, üzen neki, hogy térjen meg, ő várja őt. És hány esetben vár Jézus hiába?! A megbocsátó kegyelem csodája Ennek a történetnek - A tékozló (elveszett) fiú cím ellenére - nem a fiú a főszereplője, hanem az Atya. Azt hozza tudomásunkra, hogy a mennyei Atya nem ismeri a kitagadás fogalmát, ezért bármilyen mélyre süllyed fia, az mindig fia marad, s ha őszinte, szívből jövő bűnbánatot tart, mert a vályúnál végre felismeri abszolút elveszettségét, életének értelmetlenségét, és megtér, akkor megbocsátó szívvel átöleli őt, és öröm van az egész mennyben, hogy egy elveszett bűnös hazatalált. A történet a megbocsátó kegyelem csodájáról szól, ezért én ezt a címet adom neki. De amelyik fiú nem ismeri fel élete értelmetlenségét, élete céltalanságát; nem látja be hova jutott bűnei miatt, sőt már a bűn szó súlyát sem tudja felfogni megbénult lelkiismerete, annak a megkeményedett szívébe már nem jut el az Atya hívó szava, az szándékosan választotta az örök halált, ami az Istentől való örök távollétet jelenti. Ezzel kapcsolatban a rossz hír: hiába hivatkozik majd valaki a menny kapujában Atyjára, ha az nem ismeri el fiának, mert valóban nem az övé. Jézus nagyon világosan, tehát félreérthetetlenül beszél erről a Mt 7,21-23-ban. Az egyik legsúlyosabb vétek Istenről úgy papolni, hogy kizárólag szeretetét és kegyelmét emeljük ki, viszont szentségéről és ítéletéről mélyen hallgatunk. A Biblia egyetlen Igéjéből minden olvasni tudó ember - papi segítség nélkül - igaz és tiszta képet kap Isten végzéséről: "Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban"(Róm 6,23). A mérleg egyik serpenyőjében a halálos ítélet, amit kivétel nélkül minden ember megérdemelt, mert minden ember bűnös, a másik serpenyőben a kegyelmi ajándék: az örök élet. Az ember nemcsak választhat, hanem választania kell. Isten szent, és az ő szentségéhez nem fér bűn. Ő csak Krisztus váltságdíjában, az értünk kiömlött vérben láthat tisztának, tehát bűntől mentesnek bennünket. Aki újjászületik ebben a vérben, azt "vér szerinti" fiának fogadja, és öröksége, amelyet Isten sohasem vesz vissza tőle, az örök élet. Annyira egyszerű, hogy egy ötéves gyermek is megérti, és valószínűleg ő csodálkozik még a legjobban - mert sajnos, már csak ő tud csodálkozni! -, hogy akkor miért fogadják el olyan kevesen a felbecsülhetetlen értékű kegyelmi ajándékot? A Biblia erre is választ ad, és pontosan ott, ahol Isten végtelen kegyelméről tájékoztat: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" - "Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak"(Jn 3,16; 19). Azt is világosan leszögezi az Ige, hogy senki számára se maradjon a legcsekélyebb lehetőség sem kibúvóra: "Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van", és azt is félreérthetetlenül közli, hogy miért: "mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában"(Jn 3,18). És mielőtt elkezdenénk a hit szóval zsonglőrködni: üres szájvallomást, még üresebb vallásoskodást, pogány istennőben, papírszentekben való álhitet, illetőleg vakhitet valódi hitnek feltüntetni, hallgassunk Isten Igéjére, amely itt sem hagy semmiféle kétséget. Először: Isten őt - tehát Jézus Krisztust - magasztalta föl mindenek fölé, az ő neve minden névnél nagyobb, és kizárólag csak erre a névre kell minden térdnek meghajolnia (Fil 2,9-10). Jézus sátra mellett sohasem állhat más sátor, Isten félreérthetetlenül bizonyságot tett erről is: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!"(Mt 17,1-8). Ember és Isten között sohasem lesz Jézus Krisztuson kívül más Közvetítő! (Jn 14,6). Hallottuk, Isten bizonyságot tett Fiáról: "És aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel. Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról"(1Jn 5,10). Milyen hit nőhet ki abból, amely egy évezred óta Jézus Krisztust egy "istenanya", az "ég királynője", tehát egy "közvetítőnek" álcázott - Babilónia óta a pogányság minden elemét magába sűrítő - plakátistennő ölében fekvő, parányi, tehetetlen csecsemőnek láttatja csupán?! Milyen hit nőhet ki egy ikonokba fagyott krisztusból, aki előtt gyertya-erdőket gyújtanak meg, holott ő maga a világosság? Milyen hit nőhet ki olyan (tév)tanításból, amely nem ismeri el Jézust Istennek, hanem csupán példamutató embernek? Hány Igét kellett ehhez a Bibliából kiollózniuk, és mi maradt a fedőlapon kívül? Milyen hit az, ahol egy önmagát mindenhatónak nyilvánított klerikális rendszerben, gyarló emberek állnak Isten és a "laikus" nép közé? "Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?"(1Jn 5,5). Végezetül, de nem utolsó sorban: "Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogy ő élt"(1Jn 2,6). Nincs mit elvenni ebből, és nincs mit hozzátenni. Krisztushoz soha semmi köze sem volt annak, aki ehhez "de"-vel kezdődő mondatot fűz. Ha ez nem válik hússá és vérré bennünk; ha nem ez lesz egyetlen és legfőbb életcélunk, akkor Istennel sohasem találkoztunk, és sohasem fogunk találkozni vele. Ezt nem én mondom, hanem a Szentírás! Ismételten mondom, hogy minden félreértést elkerüljünk, Isten csak azt ismeri el fiának, aki megtisztult a bűntől a váltságul felajánlott krisztusi vérben; tehát azt, aki megriad önmagától, mint a legközveszélyesebb bűnözőtől (ha nem ezt látja magában, akkor vak még!); aki felismeri, hogy azt üldözte mindennap kíméletlenül, aki az életét áldozta fel érte, ezért mély megbánással, a bűnbocsánat, tehát a kegyelem reményében megtér az Atyához azzal a szent elhatározással, hogy azt fogja szolgálni a teljes életével, aki áron vette meg őt; aki valóban felszabadította őt a bűn rabságából. És ha az emberek fel fogják ismerni benne - tehát életvitelében, cselekedeteiben - a napról napra egyre tisztábban kirajzolódó Krisztus képét, akkor valódi és méltó fia Istennek. Ez a fiú többé nem eshet ki a kegyelemből, ezt Isten több Igében megígérte, s amit ő megígér, azt soha meg nem szegi. A probléma kezdettől fogva az, hogy túl sokan vannak, akik - egy vallási tagság ürügyén - Isten fiának vallják magukat, de ezt születési anyakönyvi igazolvánnyal: tehát egy valóban újjászületett és megszentelődött élettel, egy vállon hordott kereszttel, nem tudják igazolni, ezért közönséges csalók. És ez szó szerint vonatkozik a mai laodiceai gyülekezetekre is. "Megyek, uram - de nem ment el" A hét gyülekezetből - amelyeket Isten a szőlőbe küldött dolgozni, tehát a világba az evangéliumot hirdetni - öt azt mondta: "Megyek, uram - de nem ment el"(Mt 21,28-31). Mi történt? Nyíltan megtagadták a parancsot? Álnok módon megszegték szavukat? Szó sincs róla! Ez az emberi tragédia alapja, hogy ők valóban azt hitték, hogy mennek, pedig egy lépést sem tettek a szőlő felé. Hogyan lehetséges ez? Ha ezt nem értjük meg, akkor sohasem fogjuk megérteni, hogy a világba integrálódott mai kereszténység, amelynek a lábait, a szívét rég megbénította a Sátán, miért gondolja komolyan azt, hogy ő megy még. Holott ez nem más, mint optikai csalódás. Gyakran látjuk filmekben, hogy egy vonat utasai hogyan gyönyörködnek az ablakok előtt elsuhanó tájban. A díszlet-kocsifülke a stúdióban van, egy centimétert sem halad előre, mert a mozgást az ablak mögé vetített filmmel érik el. Tehát az egész csak trükk, illúzió, de minden nézőben a valóság látszatát kelti. A második világháború éveiben az angolok kifejlesztettek egy új repülőgépet, amely olyan magasságban - 8-10 000 méter - volt képes haladni, ahol már nem érhette el az akkori légvédelmi ágyúk tüze, illetőleg az ellenséges vadászgépek tüze sem. Mondanom se kell, hogy a németeket nagyon nyugtalanította ez, mert kémhálózatuk révén tudomást szereztek róla, csak a gép adataihoz nem jutottak hozzá, mert az angolok hétpecsétes titokként kezelték ezt. Ezért a kísérleti repülések is éjjel történtek, és érthető módon, minden rádiókapcsolat nélkül. Amikor az óra jelezte a pilótának a kijelölt útszakasz végét, a gép megfordult és elindult vissza, s amikor a repülési idő véget ért, feltűntek alatta a repülőtér fényei, s annak rendje-módja szerint leszállt. Amikor kiszállt a pilóta a fülkéből, a legnagyobb megdöbbenésére nem a hazai kiszolgáló személyzet vette körül, hanem német katonák, akik legalább annyira meg voltak döbbenve, mint a pilóta, hiszen ők sem értették, hogy miért szállt le német repülőtéren a gép. Ezzel gyakorlatilag az ölükbe hullott a hétpecsétes titok, ami ettől kezdve megszűnt az lenni. De hát mi is történt? A magyarázat ma már egyszerű, de akkor még nem volt az. Mivel addig repülőgép még soha sem emelkedett abba a magasságba, ezért nem is tudtak arról, hogy ott olyan szélcsatornák léteznek, amelyben a szelek 800-900 km-es sebességgel haladnak. Amikor elindult a gép kelet felé, ez a hátszél messze tovább vitte a gépet, mint ameddig normális körülmények között jutott volna. S amikor elindult visszafelé, akkor csak a pilóta gondolta, hogy hazafelé tart, valójában még mindig kelet felé tartott, mert a szélcsatornában fújó szél erősebb volt, mint a motor hajtóereje, s amikor a repülőtér feltűnt alatta, leszállt abban a tudatban, hogy otthon van. A mai nyugati kereszténység "rádiókapcsolat nélkül", tehát Jézus Krisztussal való élő kapcsolat nélkül, pontosan a világ szélcsatornájában halad, s miközben eszelősen beképzeli magának, hogy az üdvösség felé halad, keserűen kell majd rádöbbennie, hogy megérkezéskor a kárhozat katonái veszik majd körül. Amikor az első emberpár az Éden kertjében szóba állt a Gonosszal, abban a pillanatban a világ urának a felségterületére lépett. Innen már csak a bűn szakadéka felé vezetett az útjuk, mert figyelmen kívül hagyták Isten figyelmeztetését, hogy a "tudás fájáról" való evés következménye az önrontó lázadás, engedetlenség, s ennek egyenes következménye az igazsággal való szembeszegülés, mert ez útjában áll az önmegvalósításnak. De azt is tudniuk kellett volna, hogy amit vet az ember, azt aratja is. Aki nem akar az igazság által üdvözülni, hanem szembeszegül vele, azt Isten kiszolgáltatja a tévelygés hatalmának, hogy higgyen a hazugságnak, s ezáltal elvegye ítéletét (2Thessz 2,11). Akinek hisz az ember, annak a hatáskörébe kerül. (A kiszolgáltatja azt jelenti, hogy Isten nem akadályozza meg az ámokfutó embert abban, hogy az ítéletet végrehajtsa önmagán, tehát fejjel a sziklafalnak rohanjon.) Azt is tudjuk, hogy a gonoszság hatáskörében levő erők befolyást gyakorolnak a lélekre, a személyiségre, tehát átalakítják azt saját céljaikra. Láttuk és tapasztaltuk, hogyan alakították át a fasiszta eszmék, a kommunista eszmék az emberi lelket, de naponta láthatjuk, hogy a vakhitet árasztó, emberi tanításokra és személyi kultuszra alapozott vallások, hogyan alakítják át, nyomorítják meg a lelket. Hatalmas mennyiségű információt raktároz el a Gonosz a lélek tudatalattijában, amelyre az embernek nincs befolyása, s ha nem menekül az ember Isten oltalma alá, akkor ez a Gonosz felségterületévé válik, s ő akkor engedi ki a palackból az itt elraktározott gonosz, romboló szellemeket, amikor ő akarja. Egy finn költő azt kérdezi egyik versében: "Miért kell az embernek félnie önmagától?" Hát ezért! Németh László író azt írja egyik könyvében: Nem az atombombáktól kell félnie az embernek, hanem az emberi lélekben lakozó atombombáktól, mert ezek sokszorosan veszélyesebbek. Ezért kell az embernek félnie önmagától. Amikor Isten megtiltotta az első emberpárnak, hogy a "tudás fájához" nyúljon, vagyis átlépje azt a határt, amit kijelölt neki, mert az már szétfeszíti értelme kereteit, akkor pontosan ezektől az atombombáktól akarta megvédeni őket, vagyis bennünket. Tehát az ember döntésének a rabszolgaság az egyenes következménye, hogy "ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen, amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök"(Róm 7,14-15). Továbbá: "Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn"(Róm 7,19-20). Abban az imában, amit Jézus nem pogány varázs-szövegként, nem "ledarálás" céljából, hanem mintául adott nekünk, egyik fő alapelv: "Legyen meg a te akaratod!" Ezt a pogány lelkületű klerikális osztály naponta mondatja el milliókkal felelőtlenül, holott ezt Jézus kizárólag tanítványainak adta, tehát kizárólag azoknak, akik csak benne hisznek; megtartják az ő Igéjét, ezért maguk is úgy élnek, ahogy ő élt. Ha nem Isten oltalma és vezetése, tehát hatásköre alá állok, hogy életem legkisebb részletében is az történjen, amit ő akar, mert ő tudja egyedül, mi válik javamra, akkor is célba érek, csak nem ott, ahol én szeretném, hanem a szakadékban, hiszen a saját akaratommal "nem azt teszem, amit én akarok", hanem azt, amit a bennem lakó bűn akar, amitől nem hagyom magam megszabadítani a golgotai kereszt alatt; tehát nem a kegyelmet, hanem az ítéletet választom, ezért azt kell tennem, amit a sötétség ura akar, akinek átadtam magam. Az efezusi gyülekezet is azt mondta: Megyek, uram - de nem ment el, mert elfogyott az "üzemanyag": az első szeretet. A kocsi szabályosan futott még a sima úton - tehát korrekt szolgálat volt még a gyülekezetben -, de már csak a holt lendület vitte tovább. Ők meg voltak győződve arról, hogy mennek, mert a látszat megcsalta őket, de az evangélium lángja: az első szeretet kihűlése hagyományokba, formaságokba, rutinba préselte őket, s így nem indult ki többé élet a gyülekezetből. Jézus megítélése szerint - és ő nem téved! - egy lépést sem mentek már a szőlő felé, mert egy gonosz tanácsadó azt sugalmazta nekik, hogy nézzenek csak körül, ők toronymagasan állnak még a pergamoni, thiatirai, szárdiszi, laodiceai gyülekezetek fölött, hiszen őbennük van még állhatatosság; terhet viselnek Jézus nevéért; vigyáznak a tanítás tisztaságára; megőrzik a gyülekezetet a tévtanításoktól, ezért még az álapostolokat is leleplezik; és egy korrekt buzgóság is hajtja még őket. Ezek külön-külön is rendkívül pozitív tettek, és a fenti gyülekezetekből valóban hiányoznak. Amikor azonban Jézus kimondja a "de" szócskát, akkor semmivé törpülnek a hiány mellett. Jézus felsorolhatott volna még ötven vagy száz pozitív cselekedetet, az is eltörpült volna a hiány mellett, ugyanis az első szeretet semmivel sem pótolható. Az első szeretet heve akkor kezd kihűlni - ez a történelmi tapasztalat -, amikor megjelenik egy gyülekezetben a második, harmadik generáció, akik már nem találják "elég korszerűnek", "elég attraktívnak" a "kevés erőt", ezért a "hatásosabb erő" megjelenítése érdekében világi eszközöket és módszereket hoznak be a gyülekezetbe, s ezekkel együtt a világot is. Ronald Dunn írja, hogy felekezete néhány évvel ezelőtt átdolgozta az énekeskönyvet, miközben számos éneket kihagytak, és sok új éneket vettek föl. Többek között, kihagyták kedvenc énekét, amelynek első verse nyersfordításban így hangzik: Uram, keresztemet vállamra veszem, hogy egyedül téged kövesselek; a szegénységet, gúnyt, csúfolódást magamra veszem, te legyél mindenem mindenben. El a világ kincseivel, becsvágyó álmokkal! Dicsőséges a mennyei örökségem, Jézus nyújtja kezét nekem. Megkérdezte az énekeskönyv revízió-bizottságának egyik tagját, hogy miért hagyták ki ezt az éneket, amire azt felelte, hogy rossz önképet ad, és kisebbségi érzéseket táplálhat. Más szóval, nem volt elég "karizmatikus" reklámerő benne; a "kevés erővel" nem lehet tömegeket megnyerni, nem lehet megagyülekezeteket létrehozni, már pedig a globalizáció korában ezt tartják fő feladatuknak azok, akik jönnek az Úr nevében, beszélnek, és azt mondják: "Így szól az Úr!", de az Úr Igéje nincs náluk. Saját "urukat" hirdetik, és visszhangozzák azt a társadalmat, amelyben élnek. Azt mondják: "Ez az Úr üzenete", pedig szó sincs erről, mert ezt az üzeni, aki akár a "világosság angyalaként" is képes megjelenni. Ennek az éneknek, mint tiszta evangéliumi vallomásnak a világosságában nem képes népszerűségre szert tennie a jóléti "más" evangéliumnak, sem "karizmatikus" erőfitogtatásnak, szellemkeresztséggel, nyelveken szólással való manipulációknak, okkult szellemektől körülvett "torontói áldásoknak". Furcsa, hogy a felekezeti énekeskönyvek telis-tele vannak vagy abszolút banális, semmitmondó, vagy magasztos-boldog (édeskés-giccses) énekekkel, holott a valóság egészen más, tehát sokkal nyersebb, s a Biblia sem ad erre felhatalmazást senkinek sem. A világot - s benne a helyi gyülekezetet - olyannak kell látni, amilyen a valóságban, s nem olyannak, amilyennek látni szeretnénk. Az énekek szövege és a gyülekezetek valódi szellemi állapota között olyan kiáltó az ellentét, hogy az hasonlattal nem is érzékeltethető. Jézus nem ad nyitott ajtót olyan gyülekezetnek, amelyből hiányzik az első szeretet, mert az a gyülekezet már nem az övé. Figyelmezteti még - nem tudjuk meddig -, hogy térjen meg, de ő már az ajtón kívül áll. Igemagyarázók gyakran térnek ki arra, hogy a filadelfiai gyülekezet a 19. és 20. századi ébredések jelképe is. Bizonyára így van, mert a párhuzamot nem nehéz megtalálni. Egy kis falusi metodista gyülekezetben én is résztvevője voltam ilyen ébredési hullámnak, közvetlenül a második világháború végén. A metodista felekezetet 1947-ig nem ismerte el az állam, de nem is üldözte. Az evangélium hirdetésének hatására, néhány év alatt sokan tértek meg az országban. Egy-két évig még sok vonatkozásban átélhettük azt a légkört, amelyben az első újszövetségi gyülekezetek éltek. Ma is hálás vagyok ezért Istennek. Hozzájárult ehhez az is, hogy abban az időben, életmódban még közelebb éltek, különösen a falusi emberek, az első századhoz, mint a maihoz. Azt is át kellett élnem közvetlenül, hogy ahol tiszta magot vetnek, ott hamar megjelenik a gyommagot (konkolyt) vető Gonosz is. Luthernek egyik nagy - következményeiben katasztrofális - tévedése, hogy a reformáció idején a fiatal gyülekezeteket, féltve az ősellenségtől, nem merte Isten oltalmára bízni, hanem e helyett a fejedelmi kardok oltalma alá helyezte őket. A következmény ismeretes: a harmincéves háború, amely kis híján elnéptelenítette Európát, illetőleg olyan egyház létrejöttét eredményezte, amely - néhány külsőségen kívül - semmiben sem különbözik attól, amelyből kiszakadt. A metodista vezetők ott követték el az első, de végzetes hibát, hogy nem merték a fiatal gyülekezeteket megbízható és felkészített vénekre bízni, e helyett gyorstalpaló módszerekkel - a pogány egyházak mintájára - megtérésüket még nem bizonyított - elsősorban fővárosi fiatalokból, létrehoztak egy klerikális osztályt, amelynek következményeként hamar megjelent: ki a legnagyobb köztünk, ennek nyomán a korinthusi gonosz szellem is: én Apollósé, én Pálé vagyok. Olyan prédikátorok is hirdethették az Igét, akiknek a cselekedeteik gonoszabbak voltak, mint a világban élő hitetlen embereké. A következmény: olyan jelenségek ütötték fel a fejüket, amelyek rettenetes kárt jelentettek az evangéliumnak; gyülekezetek felbomlása, felekezet-szakadás és a végtermék: halott gyülekezetek sora. Nincs köztünk egyetlenegy ember sem, aki fel tudná becsülni, hogy a 19. és 20. századi ébredési mozgalmak hatására hány ember tért meg valóban, ezt egyedül Isten tudja. Itt is érvényes a bennfentesek önkritikus jelmondata, mi szerint: Ne higgy annak a statisztikának, amit nem te hamisítottál meg! Nemrég olvastam Billy Graham egyik nyilatkozatát, amelyben azt állítja, hogy a saját statisztikája szerint két és fél millió ember tért meg az ő evangélizációin. Én ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, csak erős és megalapozott kételyeim vannak ezzel kapcsolatban. Ha módszereit, nyilatkozatait, felfogását, evangélizációinak kísérőjelenségeit összehasonlítom a Bibliával, akkor azt kell állítanom, hogy az "újjászületettek" nagy része koraszülött meg torzszülött volt. Pál apostol a megtértekből új gyülekezeteket hozott létre, ő pedig visszaküldte azokat, akik valóban megtértek, meg azokat, akik azt hitték csak, hogy megtértek, azokba az egyházakba, ahol a pogánysággal találkozhattak, csak Jézussal nem. Magyarul: a nagy ökumenista egyesülés sötét oltárán a sivatagba küldte őket víz és élelem nélkül. Ha valaki azt nyilatkozza II. János Pál pápáról - akiben minden kétséget kizáróan, több antikrisztusi elem testesült meg, mint egy tucat elődjében együtt -, hogy ő a 20. század "legnagyobb evangélistája", akkor milyen "evangéliumot" hirdetett Graham? Ha a Pro Christ 93' előtt Rómába ment pápai áldásért, akkor milyen üzenetet hozott az embereknek? Ne kerteljünk: nem a krisztusi üzenetet, hanem azt, amit ő barkácsolt össze. Nem volt elég árulkodó jel, hogy a világ ünnepelte őt; annyira, hogy az amerikai déli baptisták - a még élő embernek - szobrot állítottak. Melyik bibliai szolgának állítottak szobrot még életében? (Persze, holta után sem jár neki). Melyik bibliai szolga nézhetett vissza elégedetten befejezett műre? Mire nézhetett vissza Mózes és Áron, vagy bármelyik próféta? Romokra! Mire nézhettek vissza az apostolok? Ugyanarra! Szobor helyett mit kaptak? Szinte kivétel nélkül kivégezték őket, mint Megváltónkat. Dísztemetésben, lepedőnyi, hazug nekrológokban csak a mai klerikális osztály tagjai részesülnek, minden felekezetben; a bibliai szolgák Uruk sorsában részesültek, de ezzel számoltak is, hiszen Krisztus nem titkolta el: "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak"(Jn 15,20). Aki ma a valódi evangéliumot hirdeti; tehát a kegyelem mellett Isten ítéletére is figyelmeztet; néven nevezi a bűnt; hitet tesz Krisztus mellett, mint aki az egyetlen út az Atyához, az ma is számíthat arra, hogy üldözik, sőt megsemmisítik, s ez még akkor is igaz, ha a nyugati országokban - hangsúlyozom: pillanatnyilag - fizikailag még nem semmisítik meg. De a fokozódó terror-veszélyben és főleg terror-hisztériában ez bármelyik nap bekövetkezhet azzal az indokolással, hogy akadályozzák a vallások kibékülését, s ezzel veszélyeztetik a (soha létre nem jövő) világbékét. Engem semmiféle hurrá-optimizmussal nem lehet meggyőzni, mert a tények tények maradnak. A Biblia sehol sem ad alapot arra, hogy olyan hatalmas ébredési mozgalmat várjunk, amely gyökerestől megváltoztatja, tehát újjáteremti a világot. Ez érvényes az elmúlt két évszázadra is. Ha visszatekintünk az első évszázad elejére, akkor azt látjuk, hogy egy maroknyi, valóban krisztusi tanítvány életvitele és önfeláldozása alapján futótűzként terjedt az evangélium, s e kicsiny nyájtól rettegtek a Római Birodalom mindenható isten-császárai. Egy kis csapat felforgatta és megváltoztatta a világot. A 19. és a 20. századi ébredési mozgalmakban megtértek megváltoztatták-e a világot? Erre határozott és egyértelmű nemmel felelhetünk csak, sajnos. Ha Amerikában csak egymillió valóban újjászületett ember lenne - a különböző "statisztikák" még ennél is többet tartanak nyilván -, akkor Amerika nem játszhatná ma a világ csendőrének szerepét, mert az evangélium szolgálatában állna, és a világ evangélizálása is megtörténne egyetlen generációnyi idő alatt. Ne ringassuk magunkat olyan alaptalan illúziókba, hogy Isten számára szinte kötelező, időről időre hatalmas ébredési mozgalmakat indítani. Ha a 20. században két rettenetes, még soha nem tapasztalt emberáldozattal járó világháború, egy gazdasági világválság, meg egy mind jobban kibontakozó klímakatasztrófa sem tudta az embereket felébreszteni a nyugati világban, akkor mit tehet Isten még? Azt, hogy hátat fordít a nyugati világnak, és az engedetlen, a világhoz hasonult, nyugati gyülekezetek teljes mellőzésével, ott ad lehetőséget még az ébredésre, ahova a nyugati világ nem vitte el az evangéliumot, hanem a halált exportálta csak "keresztény" vallásokban. A nyugati világ nem sokat tud a hamisítatlan evangélium terjedéséről ma Kínában, de ez nem is baj, mert ha tudná, akkor is hidegen hagyná ez. Senki sem tudja, hogy gyakorlatilag hány házi gyülekezetben hirdetik ma Krisztust - és csak őt! - de egyes kínai becslések 30- 40 millió házi gyülekezetről szólnak, és hihetetlen gyorsan szaporodnak. Ők Isten dicsőítése és tanulás céljából gyülekeznek össze, hogy minél eredményesebben tehessenek bizonyságot az élő Krisztusról. Kristálytisztán látható és lemérhető, hogy ahol a Szent Szellem korlátozás nélkül működhet, milyen bőséges áldás áramlik egy összejövetelre, és a résztvevők által azokra, akikkel találkoznak. Világosan lemérhető, milyen hatalmas és termékeny áldás, ha a Szent szellem a Test minden tagját megajándékozhatja kegyelmi ajándékaival, hogy velük a Testet építsék. Az összejöveteleken nincs szószék, nincs hivatásos prédikátor, ezért a Szent Szellem az által szólalhat meg, akit ő felkészített erre. Ismét tanúja voltam annak, hogy Isten milyen mély bölcsességgel áld meg egyszerű, világi műveltséggel nem rendelkező embereket, tehát a világ szemében balgákat, hogy megszégyenítse a világi bölcsességgel rendelkezőket; és milyen kiváltságos módon kezeli a lenézetteket, a semmiket, hogy semmikké tegye a nevetséges világi címekkel pipiskedő valamiket (1Kor 1,26-31). Ezek a házi gyülekezetek gyakorlatilag ellenőrizhetetlenek, és ez a kínai vezetőknek sok gondot okoz. Éppen most olvastam, hogy Észak-Kínában, Danquing-ban, egy, a házi gyülekezetekből kinőtt csoportosulás - ahol nyilván már megjelent a második generáció - ezer ülőhelyes megagyülekezet számára készül templomot építeni, amelyet az állam is támogat pénzzel. A város vezetősége már jóváhagyta a 30 000 négyzetméteres területet, ahol a templomon kívül oktatási központ és idősek otthona is létesül. Az állam persze, hogy támogatja, hiszen ezt már ellenőrizheti. Ugyanaz játszódik le majd itt is, mint a nyugati világban évezredeken keresztül. Amit az állam ellenőrizhet, és saját céljaira felhasználhat, azt támogatja, amit nem ellenőrizhet, azt üldözi. A lelkük mélyén a kínai vezetők is tudják, hogy az evangélium terjedését nem lehet megállítani, ezért próbálják meg - s mint látjuk, nem egészen sikertelenül - államegyházakká "szelídíteni" a gyülekezeteket; az evangélium égő lávafolyamát falak közé kényszeríteni - ahogyan ez a nyugati keresztyénségben végbement -, hogy a láva kihűljön és megkeményedjen. Láttam a házi gyülekezetekről néhány dokumentumfilmet, amelyek természetesen nem hivatalos engedéllyel készültek. Boldog voltam, hogy ismét átélhettem az evangélium leírhatatlan erejét és csodáját, amely a forrástiszta krisztusi bizonyságtevésekből áradt. A hihetetlenül szegény lakásokban, vagy rozzant fészerekben összegyülekezett kínai testvérek sok krisztusi Igének szemléltető eszközei lehetnek, de leginkább annak: "Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást"(Jn 13,35). Amíg láthattam a filmet, addig ismét újszövetségi légkörben élhettem, lélekben a filippi, thesszalonikai meg a filadelfiai testvérek között voltam, és sokat gazdagodtam általuk. A filadelfiai gyülekezetet többen a reformáció jelképének tekintik. A párhuzam itt is nagyon világos. Isten a középkorban közvetlenül belenyúlt az eseményekbe, és egy ámokfutó, az evangéliumot meghamisító és lábbal taposó, pogány egyház gulágján rést nyitott, hogy a krisztusi evangélium célba érhessen. A reformáció nem történelmi dátum, hanem folyamat, ami ma is tart, és mindaddig tartani fog, amíg Isten tervében és végzésében szerepel. Ennek lényege pedig korántsem az, hogy létrejöhettek protestáns - s szinte azonnal ortodoxiába merevedett - egyházak, hanem hogy állandóan nyitva áll a kapu azok számára, akik meghallják az Úr kopogását még lelkiismeretükön, és elhagyják az első szeretetet elhagyott, formaságokba merevedett, rideg és kopott emlékművé vált felekezeteket, gyülekezeteket. Senki ne gondolja, hogy neki az Úrtól kapott feladata, hogy ott maradjon ezekben a gyülekezetekben, és belülről változtassa meg őket, mert ez még soha senkinek sem sikerült, de az viszont nagyon gyakran, hogy addig tétovázott, amíg maga is sóbálvánnyá nem vált. A Biblia félreérthetetlen parancsa minden korban érvényes: "Menjetek ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és a rámért csapások ne érjenek titeket"(Jel 18,4). Ki az ő népe? Akik nem a szájukkal, hanem az életvitelükkel Jézust követik, és nem a széles, hanem a keskeny úton. Jézus azt mondta: "Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én pedig örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből"(Jn 10,27-28). Mivel az ő juhai hallgatnak pásztorukra, ezért a Bibliát nem tekintik lózung-gyűjteménynek, hanem ismerik az összefüggéseket is. Ha Jézus azt mondta, hogy sokan mennek a széles úton, amely a kárhozatba visz, és csak kevesen a keskeny úton, amely az életre visz (Mt 7,13-14), akkor nem kell farizeuskodva rögtön kinézni a gyülekezeti ablakon a világra, hanem felismerni, hogy a saját gyülekezetünkben ott ül a világ, ezért régóta a széles, tehát a kárhozatba vezető úton halad. Ha Jézus azt mondta: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak a cselekszi az én mennyei Atyám akaratát"(Mt 7,21), akkor miért lágyulunk, vakulunk el rögtön, ha a szószéken még Jézusról papolnak; miért nem vizsgáljuk meg a Szentírás tükrében, és csak abban, hogy a mennyei Atya akaratát cselekszi-e még a gyülekezet? És miben nyilvánul ez még meg? Abban, hogy kórusban elhazudják: "Legyen meg a te akaratod!", de egytől egyik önmagát valósítja meg? Abban, hogy megbénult lelkiismerettel ülnek, ülnek; vallásos szórakoztató műsorban gyönyörködnek, mintha Urunk sohasem parancsolta volna meg, hogy menjetek, és hirdessétek minden népnek az evangéliumot? Ma az állítólag "újjászületett" gyülekezeti tagok közvetlen szomszédai is úgy halnak meg, hogy sohasem jutott el hozzájuk a valódi evangélium. Ha még a szomszédok sem fedezik fel a gyülekezeti tagban Krisztust, hanem csak a tősgyökeres farizeust, akkor ki fogja végrehajtani Urunk parancsát? Hát talán nem kell egyszer számot adnia annak, aki Isten népéhez tartozónak vallja magát, hogyan gazdálkodott a neki ajándékozott idővel és a rábízott evangéliummal? Hát van még egyáltalán ép lelkű ember, aki elhiszi, hogy ő azon az alapon tartozik Isten népéhez, hogy vasárnaponként - ha nincs más, "fontosabb" tennivalója - beül egy gyülekezetbe prédikációt hallgatni, vagy éppen a szószéken prédikálni, szórakoztató műsorban gyönyörködni, üres imákat ledarálni, miközben minden percben ezrek és ezrek mennek az örök halálba, akikhez senki sem vitte el az életmentő evangéliumot? Hát kinek mondja figyelmeztető szavait az Úr Jézus: "Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"(Mt 7,22-23)? Tehát kiknek mondja ezt? Azoknak, akik a kocsmákban ülnek, diszkókban dorbézolnak, vagy azoknak, akik keresztény-keresztyén gyülekezetekben hizlalják abnormálisra a farizeust magukban? Isten valódi népe már a reformáció előtt is, és a reformáció óta is elhagyja a krisztusi evangéliumhoz hűtlenné vált gyülekezeteket, hogy Isten ítélete - amely folyamatosan itt van, s először az ő hűtlenné vált háza népét éri - ne sújtsa őket. Senki sem viheti úgy az evangélium fáklyáját, hogy a hátán visz egy pogány gyülekezetet, mert akkor az evangélium hiteltelenné válik. Azzal se dicsekedjen senki sem, hogy őt majd megvédi Isten a fertőző betegségektől. Egy halott a halottakhoz tartozik, az élőnek pedig az élőkhöz kell csatlakoznia, mert az ő feladata nem a halott őrzése. Az élő gyülekezet pedig könnyen felismerhető: a létező hivatalos gyülekezeteknek pontosan az ellentéte: kevés ereje van, ezért csak Isten erejére támaszkodik; nem üres külsőségek és üres szájvallomások bizonyítják, hogy megtartja az Úr Igéjét, hanem ez életvitelében és cselekedeteiben, Krisztust kisugárzó erejében minden ember számára látható. Ez a gyülekezet akkor sem tagadja meg Urát, amikor bárányoknak álcázott farkas-vallások üldözik, és akkor sem, ha a pénz-diktátor, a szex-diktátor, a világi hívság-diktátorok, egy szóval a világi jólét diktátorai üldözik. Sokkal többen kötnek kompromisszumot ezekkel, s esnek ezzel áldozatukká, mint sem gondolnánk. Ebben a gyülekezetben nem agyonkoptatott, holt formula a filadelfia = testvérszeretet, hanem élő valóság. Ennek a gyülekezetnek szüksége van az élő testvérszeretet melegségére egy jéghideg világban; jégverem-templomoktól és jégverem-imaházaktól körülvéve. A "nyitott ajtó" képlete roppant egyszerű: feltétlen hűség a teljes Bibliához, mint Isten tévedhetetlen Igéjéhez. A hűség nem üres szólam, hanem olyan konzekvenciák forrása, amely elkerülhetetlenül belevág a húsunkba is. A hűségben csak egy tökéletes mintaképünk lehet: Jézus Krisztus, aki mindvégig hűségesen teljesítette azt, amivel az Atyja megbízta őt. Mi sem tehetünk mást, ha hűek akarunk maradni ahhoz, amivel Urunk megbízott bennünket. A hűség nem szószátyárkodás, hanem önfeláldozás. Az önfeláldozás szót ma szinte egyetlen gyülekezet sem ismeri már. Ha ezt nem ismeri, akkor nem ismeri a szeretetet sem, hanem csak fecseg róla. "Az Isten szeretet"(1Jn 4,16). Ez a szeretet pedig feláldozta magát értünk, hogy a Golgotán örök életet nyerhessünk. Tehát Isten a forrása a valódi szeretetnek. Ez öröklét óta itt van (Jn 17,24; Jn 14,31; 1Kor 13,13). (Azért nem írtam, hogy örök "idő" óta, mert az idő csak parányi sziget az örökkévalóság óceánjában, s csak addig létezik, amíg Isten tervében szerepe van.) A hit elmúlik, mert egyszer találkozni fogunk hitünk megtestesítőjével, a remény is elmúlik, mert egyszer beteljesül, de a szeretet sohasem múlik el. Ha öröktől fogva van, akkor örökké lesz is. Valaki azt írta egy prédikátornak: "Hagyja abba a bűnről való prédikálást, beszéljen arról, hogy az Isten szeretet, akkor majd béke és szeretet lesz a világban." Nem ismerte fel, hogy a bűnre való figyelmeztetés szoros összefüggésben van Isten szeretetével. Amíg a világ nem látja kristálytisztán - élő krisztusi gyülekezetek nélkül sohasem fogja meglátni! -, hogy Isten szeretetének lényege az önfeláldozás: úgy szeretett bennünket, hogy feláldozta Fiát, hogy el ne vesszünk, addig a szeretet a világ számára légüres fogalom marad; ezt láthatjuk a "szeretet ünnepén" is, "anyák napján", "gyermeknapon" stb., ahol a megkorcsosult, megcsúfolt szeretet üres tárgyakban, dísztáviratokban, formaságokban nyilvánul meg csupán. "Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha életét adja barátaiért"(Jn 15,12-13). A csernobili katasztrófa első perceiben azok közül is sokakat riasztottak, akik éppen szabadnapjukat töltötték otthon. Egyikük - akinek éppen megbetegedett a gyermeke - telefonon felhívta munkatársát, s kérte, ha lehet, helyettesítse őt. Az szó nélkül elvállalta, pedig tudta - ha nem is a teljes valóságot -, hogy nem kirándulásra megy. A mentés során olyan hatalmas sugárdózist kapott, hogy menthetetlenné vált. Amikor az újságírók felkeresték halála előtt, akkor azt mondta, hogy ma is ugyanazt tenné, mint akkor, mert nekik nincs gyermekük, de a barátjának három is, akiknek szükségük van az apjukra. Aki Jézus Igéit megvalósulásukban, megtestesülésükben szeretné látni, az ne üljön be rideg templomba, imaházba, mert ott nem fogja látni, hanem nyitott szemmel járjon a világban, mert akkor látni fogja. Sőt nyitott füllel is járjon, mert Isten figyelmeztetése legtöbbször nem onnan jön, ahova mi korlátozzuk azt, tehát a szószékről, hanem hitetlen emberektől. Egy asszonynak, aki hatvan évet ült már egy gyülekezetben, a kezébe adtak egy írást, hogy olvassa el otthon. Felháborodva utasította vissza azzal, hogy aki azt írta, annak nincs teológiai végzettsége; hogyan mer az prédikálni! Ilyen alapon Jézus egyetlen hivatalos nyugati gyülekezetben sem prédikálhatna ma, mert neki sem volt teológiai végzettsége. Ha azt mondja egy hitetlen ember, hogy ezt vagy azt nem lenne szabad egy hívő embernek cselekednie, akkor ezzel azt mondja, hogy ő azért nem hisz Isten Igéjében, mert nem látja bennünk megvalósulni azt. Tudatában vagyunk mi ennek? Szó sincs róla! Hiszen Isten csak onnan, s csak azáltal szólhat hozzánk, amerre mi nézünk, illetve, akit mi tartunk szószólónak. Ezért nem jut el már hozzánk az ő üzenete. Pedig milyen sok üzenetet küld naponta családtagjaink, munkatársaink, osztálytársaink, felebarátaink által, de lepattannak arról a vastag betonfalról, amit magunk köré építettünk védőbástyának. Már szólásmondássá vált: Ne prédikálj nekem, mert prédikálni a templomban kell! Aki, és amelyik gyülekezet nem látja tisztán, hogy milyen szoros összefüggés van az Isten Igéjéhez való feltétlen hűség és a nyitott ajtó között, az nem tanult semmit sem. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy bezárul ez az ajtó ott, ahol a bibliai üzenetet felvizezik. Pál apostol többször hivatkozik a nyitott kapura, ajtóra. "Efezusban pünkösdig maradok, mert nagy és sokat ígérő kapu nyílt ott előttem, de az ellenfél is sok"(1Kor 16,9). "Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet"(2Kor 2,12). "Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát"(Kol 4,3). Amikor Pál visszatért a szíriai Antiókhiába, elmondta a gyülekezetben, hogy Isten kaput nyitott a pogányoknak a hitre (ApCsel 14,27). Az Igéből egyértelmű, hogy minden ember előtt van nyitott ajtó, és minden hívő kimehet ezen az ajtón, hogy az evangéliumot hirdesse. Nem kell először messze utaznia, hiszen ott van legelőször is a családja; a mindennapi kapcsolatok köre, a gyülekezet, stb. Ezen a nyitott ajtón átmenni előjogunk és egyben kötelességünk. Sokszor leírtam már, hogy a mai nyugati gyülekezetek abszolút hibás konstrukciók, hiszen csak bejáratuk van, a kijárat rég be van falazva. De minden ember előtt mindig nyitva áll az ima ajtaja is. Soha nem volt, ma sincs és soha sem lesz olyan ember, aki ezt bezárhatná. Mert ezt az ajtót Jézus Krisztus nyitotta ki helyettes áldozata árán. Mindig nyitva áll az az ajtó, amelyen kimehetünk, és ki is kell mennünk, hogy az elveszett világ számára Krisztus evangéliumát hirdessük, és mindig nyitva áll az ima ajtaja is, hogy bármikor - emberek által ránk kényszerített "közvetítők" nélkül - találkozhassunk Krisztussal. "Íme, neked adok némelyeket a Sátán zsinagógájából, azokból, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem hazudnak: íme, megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a te lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged" Pontosan az ellen a két gyülekezet ellen - a szmirnai (Jel 2,9) és a filadelfiai - fejtették ki legnagyobb aknamunkájukat a zsidók (akik csak nevük szerint voltak azok), amelyek nem részesültek feddésben Jézustól, tehát azok ellen irányult a határtalan gyűlöletük, akik kitartottak Jézus Krisztus mellett. A laodiceai gyülekezetet nem támadták, pedig az egyik legnagyobb számú, és nagy valószínűséggel a leggazdagabb zsidó kolónia élt itt. Gazdagságukra jellemző, hogy Kr.e. 62-ben, a tartomány helytartójának, Flaccusnak meg kellett tiltania a pénzkivitelt a tartományból. Arról a templomadóról van szó, amelyet minden zsidó férfinek, bárhol élt, fizetnie kellett a jeruzsálemi templomnak. Ennek a zárlatnak a jegyében Laodiceában húsz font aranyat foglaltak le, és Apameia-ban valamint Phrygiában száz font aranyat, amelyet Jeruzsálembe akartak csempészni. Ez az arany megfelelt 15 000 ezüstdrachmának. Hatalmukra és befolyásukra jellemző, hogy a Laodiceától kb. tíz kilométerre fekvő Hierápoliszban volt olyan zsidó egyesület, amely pénzbüntetést szabhatott ki, és be is hajthatta azt. Sőt egy archívum zsidó törvénydokumentumokat őrzött meg. Mindezek azt bizonyítják, hogy néhány helyen olyan befolyással rendelkeztek, hogy bizonyos mértékig állam voltak az államban. A templomadó akkor egy sékel vagy két drachma volt. Így a lefoglalt adóból kikövetkeztethető, hogy legkevesebb 7500 zsidó férfi élt ebben a körzetben (nőknek és gyermekeknek nem kellett templomadót fizetniük). Nincs okunk feltételezni azt, hogy a levél írása idején ne rendelkeztek volna épp ilyen hatalmas befolyással. A laodiceai gyülekezetet nem támadták, hanem csak azokat a gyülekezeteket, amelyek Krisztust hirdették, azt a Krisztust, aki a "megütközés köve", tehát mindig is botrány volt számukra. Filadelfiában nyilván a zsidó zsinagóga volt a Jézus Krisztus gyülekezetével szembeni ellenállás központja, amelyben befolyásos, vezető személyiségek álltak szemben egy kis krisztusi nyájjal. De aki Jézus Krisztussal és az ő Gyülekezetével szemben áll, az nem tartozik a valódi Izraelhez. A valódi Izrael azokból áll, akik elismerik Jézust Messiásnak, a Megváltónak, és elfogadják őt. Ez ma is így van, és Jézus visszajöveteléig nem is lesz változás ebben. Szükségesnek tartom, hogy kitérjek erre, mert ezzel kapcsolatban sok alaptalan ostobaság terjed ma, amelynek semmiféle bibliai alapja sincs. Más helyen már kitértem arra, hogy még evangélikálok között is hallani, hogy Istennek külön terve van Izraellel, ezért nem is kell hirdetnünk nekik az evangéliumot. Nos, ez abszolút tévedés. Jézus Krisztus kereszthalála óta, kivétel nélkül, minden ember a földön csak ebben a felbecsülhetetlen áldozatban felajánlott kegyelemben nyerheti el az üdvösséget úgy, hogy leteszi a kereszt alá bűnei terhét, s e vér által újjászületve, feltétlen hittel és engedelmességgel követi Jézust - és kizárólag őt -, mint Megváltóját, Mesterét és Urát a keskeny úton. Nincs más út! Nincs külön út senki számára sem! A zsidók magatartásából viszont rendkívül világosan mérhető le - s ez szigorú figyelmeztetés az elkényelmesedett, elközömbösödött, állást foglalni már nem akaró mai keresztényeknek -, hogy semmi sem bénítja meg úgy a lelket, mint a vallásos fanatizmus; mint egy abszolút konokságba merevedett és tévtanokba burkolózó kegyesség. Viszont Jézus a vallásos fanatizmusnál is erősebb, és a mérhetetlen gazdagsággal, hatalommal, befolyással bíró emberek kőszívét is szétrepesztheti az ő evangéliuma, és egyszerű, de hasznos tagokká építheti be őket a Testbe. Ahogy Jézus az egyik legfanatikusabb zsidó keresztényüldözőt megállította ámokfutásában a damaszkuszi úton, és időlegesen megvakította, hogy kitörölje a róla, Jézusról, alkotott hamis képeket, hogy beépíthesse lelkébe a valódiakat, épp úgy megállíthat bármikor bárkit, hogy megtegye ugyanezt. Nagy ígéret ez a filadelfiai gyülekezet számára, tehát annak a közösségnek a számára, amely a legtöbb gyülekezettel ellentétben a "nyitott ajtót" használta is, mert komolyan vette a misszióparancsot, és jól tudjuk, hogy Isten Igéje nem tér vissza üresen, hanem véghezviszi, amit ő akar, eléri célját, amiért küldte (Ézs 55,10-11). Amikor megnyílik majd ezeknek az embereknek a valódi, tehát a lelki szeme, akkor felismerik majd, hogy hol van a valódi élet, és végtelen boldogság fogja eltölteni őket, hogy Jézus megbocsátó és megszentelő szeretetének - mint elévülhetetlen értéknek - most már ők is részesei. "Mivel megtartottad a bennem való állhatatosság igéjét, én is megőrizlek téged a megpróbáltatás órájától, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak. Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat" Jézussal menni a keskeny úton, kereszttel a vállunkon, sohasem volt könnyű, ma sem az, és sohasem lesz az. Ezen az úton nehéz küzdelmek folynak a Jézus Krisztusban maradásért. Túlontúl sok olyan tényező vesz körül bennünket, amely el akar távolítani bennünket tőle. Ilyenek a külső életkörülményeinkből fakadó tényezők, de nem csekély szerepet játszik ebben belső, ingatag emberünk is. Az első keresztények, szó szerint, életüket és egzisztenciájukat tették kockára, ha Krisztus mellett döntöttek. Jézus figyelmeztette tanítványait azokra a rettenetes időkre, amikor roppant nehéz lesz az iránta való hűséget megőrizni. A borzalmas keresztényüldözések Decius, római császár ideje alatt, 248-tól 260-ig, vagy a 300-as években Diokletiánus uralkodása alatt, ilyen idők voltak. Jézus Krisztus Gyülekezetét el akarták törölni a föld színéről. Senki sem lehetett biztos abban, hogy megéri még a másnapot. A Gyülekezet vezető személyiségeit és számtalan hívőt eltűntettek Szardínia ólombányáiban, hogy ólommérgezés által pusztuljanak el. Asszonyokat és leányokat bordélyokba hurcoltak el, mert nem árulták el Urukat, és nem térdeltek le a császáristen előtt. Nem volt olyan hely, ahol összegyülekezhettek volna, hogy Istent dicsőítsék, és egymást imában, buzdításban erősíthessék. A szent iratokat elvették tőlük, és elégették azokat. Sokan elbuktak a kísértésekben, és elárulták Jézust. Mivel a Sátán a legborzalmasabb eszközökkel sem tudta kiirtani a Gyülekezetet, taktikát változtatott, a kereszténységet hivatalos, tehát kötelező vallássá tette a Római Birodalomban, Konstantin császár uralkodása alatt. Ez az is-kereszténység, más szóval, névleges vagy álkereszténység a mai napig itt van álkrisztusaival és álprófétáival, hogy megtévessze - ha lehet - még a választottakat is. Ebbe az is-kereszténységbe nemcsak a történelmi egyházak tartoznak bele, hanem a szabadegyházak és a számtalan veszélyesebbnél veszélyesebb szekta is. Bármelyik nyugati gyülekezetbe megy be ma valaki, akkor mély fájdalommal kell tapasztalnia, hogy Jézus figyelmeztetését, mi szerint sokan jönnek majd az ő nevében, és sokakat megtévesztenek, abszolút süket fülekre talál. Nem ér ez váratlanul bennünket, csak más elméletileg tudni valamiről, és megint más annak a megvalósulását látni a gyakorlatban. Az is-kereszténységet megtestesítő ökumenizmusban Jézus minden figyelmeztetése pusztába kiáltott szó. Hiába figyelmeztet, hogy a szoros kaput és a keskeny utat kevesen találják meg, még ki is oktatják őt, hogy Isten senkit sem küld a kárhozatba, s ezért az egész is-kereszténység üdvözülni fog. A hét gyülekezetből - a teljes kereszténységből - Jézus egyetlen gyülekezetnek: a mindenkori kicsiny nyájnak mondhatja csak: "Mivel a bennem való tartós állhatatosság igéjét megtartottad, ezért én is megőrizlek téged a megpróbáltatás órájától, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak" (Schlachter ford.). Abban a legtöbb bibliaelemző egyetért, hogy a görög szövegben nem a "megpróbáltatás órájában" való megóvásról, hanem a "megpróbáltatás órájától" való megóvásról van szó, tehát "megőrizni valamitől, valami elől", vagyis az elragadtatásról van itt szó, amikor az Úr kiragadja a Jelenések Könyvében leírt borzalmak elől Gyülekezetét, és haza viszi azt a mennybe. Ha figyelmesen olvassuk a Jelenések Könyvét és kinézünk az ablakon, akkor látni fogjuk, hogy az elragadtatás időpontja nagyon-nagyon közel van már. Ez az esemény nem lesz nagy szenzáció, hiszen ma is tűnnek el emberek folyamatosan, akikről senki sem tudja, miért és hova tűntek el. Legfeljebb ott lesz szenzáció, ahol ennek a rejtélyes eltűnésnek szemtanúi lesznek. Mondjuk, amikor egy repülőgép fülkéjéből, a másodpilóta legnagyobb megdöbbenésére, a kapitány nyomtalanul eltűnik, vagy egy tanteremből a tanárnő tanítás közben. Mindnyájan tudjuk, hogy másnap milyen szalagcímek jelennek majd meg az újságok címoldalán: Rejtélyes eltűnések - Támadás a világűrből? Megjelentek az űrbéli embervadászok - Ufók cirkálnak körülöttünk, stb. Ha a világ, s benne a vallásos világ, több mint két évezreden keresztül nem hitt Jézus Krisztusban, akkor hogyan hinne az elragadtatásban? A hivatalos nyugati gyülekezetekben nem lesz pánik, hiszen csaknem teljes marad a taglétszámuk. A kicsiny nyáj eltűnése nem lesz feltűnő. Az elragadtatásra találunk példát az Újszövetségben is, például az etióp kincstárnok megtérésekor azt olvassuk: "Amikor kijöttek a vízből, az Úr Szelleme elragadta Fülöpöt, és nem látta őt többé az udvari főember"(ApCsel 8,39). A Gyülekezet elragadtatásával kapcsolatos igék: Jn 14,1-3; 1Kor 15,51-52; 1Thessz 4,13-17. A filadelfiai gyülekezet további ígéreteket kap az Úrtól. "Eljövök hamar" - Jézus ígérete többször is felbukkan a Jelenések Könyvében. A kijelentés hátterében szüntelenül ott lebeg, hogy hirtelen fog ez megtörténni (v.ö. 1,1; 2,16). Ezért kell szüntelenül ápolni az úrral való közösséget, hogy ez ne érjen váratlanul bennünket.