A LAODICEAI GYÜLEKEZET

"A laodiceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete: Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes meztelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss. Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem. Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!"

Laodiceát II. Antiochus alapította, és feleségéről, Laodikeről nevezte el. Rendkívül gazdag kereskedelmi város volt a levél írásának idején. Hierápolisszal szemben, a Kolosséba vezető nagy kereskedelmi út mellett terült el, mintegy 60 km-re dél-keleti irányba Filadelfiától. 35 évvel a levél írása előtt, tehát az 1. század közepén földrengés rombolta szét, de elég gazdag volt ahhoz, hogy rövid idő alatt régi fényében csillogjon. Bankokkal és kereskedelmi házakkal rendelkezett, de elsősorban gyapjúiparáról, s az ezen alapuló kendőgyártásról, valamint orvosi iskolájáról volt nevezetes. Mindenfelé ismert volt az itt készült szemkenőcs is. Ebben az időben még sokféle szembetegség kínozta az embereket, mint pl. az akkor még gyakran vakságot okozó trachoma. Pál apostol is valamilyen súlyos szembetegségben szenvedett, s lehet, hogy éppen ez volt az a "tövis", amelytől nem szabadította meg őt az Úr. Az itteni gyülekezet ugyanabban az időben létesült, mint a kolosséi, és Pál apostol mélyen a szívén viselte a gyülekezet sorsát még a börtönben is (Kol 2,1-2; 4,16). Nincs sehol sem tudósítás arról, hogy Pál apostol járt volna ott személyesen, de azt tudjuk, hogy írt a gyülekezethez levelet, amely azonban elveszett. A Kol 4,13-ból tudjuk, hogy mind a laodiceai, mind a hierápoliszi gyülekezetben az apostol idején fontos munkát végzett Epafrász, és a laodiceai gyülekezetben szolgált ekkor Arkhipposz is (Kol, 4,17). Nem tudjuk, hogy ez utóbbi a gyülekezet egyik vezetője volt-e, ahogy egyesek feltételezik, de ha valóban az lett volna, nem valószínű, hogy a levél írása idején még életben lett volna. "A laodiceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete." Az "Ámen" (jelentése: így legyen!, vagy: igen, igen, így történjen!) a késői zsidó korban Isten szokásos neve volt. Azzal, hogy a megszólításban Jézus önmagát jelöli vele, azt jelenti, hogy Isten maga beszél itt. "Ámen"-ként ő a hűség és az igazság megtestesítője, Isten ígéreteinek megvalósítója és garanciája. Az "Isten teremtésének kezdete" kifejezés nem azt jelenti, mintha ő lett volna az első teremtett személy - hiszen ő öröktől fogva van -, hanem belőle indul ki minden teremtés. Tehát nem azt jelenti, hogy kezdete lenne, hanem ő a kezdet. Jézus szava, Isten szava. Ha a felmagasztalt Úr beszél, akkor Isten tekintélyével és hatalmával szól. Ez egyaránt vonatkozik mind a bátorítás, mind az ítélet Igéire. Ő a hű tanú, aki minden áldásával segítségünkre van, de egyúttal az a megvesztegethetetlen hű tanú is, aki nem fátyoloz el semmit sem, hanem a nevén nevezi a dolgokat. Jézus szeretete és hűsége sohasem gyengíti ítélkező szavát. De tudnunk kell, hogy az ítélkező szó is menteni akar, ezért ettől függ az életünk, hiszen ugyanúgy pontot tehet élettörténetünk végére is, ha úgy ítéli meg, hogy szembehelyezkedünk minden felszólításával. Szívünk mélyéből mondhatunk hálát neki, ha ítéletével még kísérletet tesz megmentésünkre, ahogy ezt a laodiceai gyülekezettel tette. Jézus a maga részéről mindent megtesz azért, hogy a vele való életünk ne végződjön katasztrófában; hiszen szeretne holt állapotunkból feltámasztani bennünket, hogy élő víz folyama lehessünk, de ezért nekünk is meg kell tennünk mindazt, amit a Szentírásban kér tőlünk. Ha a Szentírásról beszélek, akkor kizárólag azt a Szentírást értem ezen, amelyet a kánonban jóváhagyott a Szent Szellem, s amelyből egyetlen betűt sem lehet elvenni, sem hozzátenni. Ilyen Biblia ma már ritkább, mint a fehér holló. S ez még abban az esetben is így van, ha a fordítás hű az eredetihez. Ha azt tekintjük abszolút zsinórmértéknek, amit Jézus cselekedett, s amit ő és apostolain keresztül tanított, akkor látjuk csak, hogy milyen elképesztően messze távolodtunk el tőle. Amit Jézus mondott, úgy is gondolta, és azt is tette. Ebben a vonatkozásban viszont közte és köztünk nagyon nagy, sőt gyakran már áthidalhatatlan differenciák vannak. A laodiceai gyülekezet - a mai nyugati kereszténység - már nem tekintette zsinórmértéknek, tehát abszolút igazságnak Jézus szavait, vagyis, nem tekintette hű tanúnak őt. Igent mondott a Bibliára, de ugyanazzal a lendülettel igent mondott a világ véleményére is; igent mondott az apostolok tanításaira, de éppen olyan hangos igent mondott a hagyományokra, tehát az emberi tanításokra is. Már nem lehet megállapítani, hogy a gyülekezet költözött-e a világba, vagy a világ a gyülekezetbe, hiszen olyan tökéletesen azonosultak. Ha egy gyülekezet feladja a szilárd bibliai alapelveket, arcnélkülivé válik; tehát mindenki olyannak láthatja, amilyennek látni akarja. Ha a forró vizet összekeverik a hideg vízzel, akkor langyos víz lesz az eredmény, ami gyakorlatilag semmire sem alkalmas, mert a szomjas ember utálattal kiköpi, de tisztításra, mosásra sem alkalmas, hiszen ahhoz forró víz kell. Pontosan ez történt a laodiceai gyülekezetben. A világosság és a sötétség, az igazság és a hazugság, a gyülekezet és a világ összevegyítése pontos ismertetőjegye a hittől elszakadt mai nyugati kereszténységnek. A hittől való elszakadás fogalmát teljes mélységében nagyon kevesen képesek felfogni ma. A modern emberre olyan információ-áradat zúdul, hogy egyszerűen úgy védekezik, hogy a tudat felszínén suhannak el a fogalmak, mint a víz felszínére hajított lapos kő. Már nincs sem képessége, sem ideje, sem türelme, sem igénye arra, hogy feldolgozza a hallott vagy olvasott információkat. Amikor Pál apostol Timóteusnak azt írja: "A Szellem nyomatékosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert csaló szellemekre és démoni tanításokra hallgatnak"(1Tim 4,1- elberfeldi ford.), akkor nem egyetlen kijelentésre hivatkozik, hanem ismételten az Úr tanításaira, például Mk 13,22, más apostolokéra, mint 2Pét 3,1-18, és saját igehirdetéseire, például ApCsel 20,29; 2Thessz 2,1-12. Ezek és más igehelyek nyomatékosan utalnak arra, hogy Krisztus visszajövetelének közeledtével minden tekintetben rosszabb lesz a helyzet a földön. Az apostol lényegében megismétli itt azokat a figyelmeztetéseket, amelyekkel évekkel azelőtt az efézusi véneket figyelmeztette (ApCsel 20,29-30). De az egész Bibliában ismételten figyelmeztet a Szent Szellem a hittől való elszakadás veszélyére, a felsorolt igehelyeken kívül Mt 24,4-12; Zsid 3,12; 5,11; 6,8; 10, 26-31; 2Pét 3,3; 1Jn 2,18; Jud 18. A hittől való elszakadás az utolsó idők alatt végig fennáll, de csúcspontját röviddel Krisztus visszajövetele előtt fogja elérni (v.ö. Mt 24,12). Aki nem gyökerezik sziklaszilárdan Jézus Krisztusban, az gyakorlatilag önként szolgáltatja ki magát a hamis tanításoknak, más szóval a Sátán keretlegényeinek: a démonoknak, tehát a gonosz szellemeknek, amelyek szüntelenül kísértenek bennünket. Aki nem Jézus Krisztusban gyökerezik, az a lelki tápanyagszükségletét nem Jézus tanításaiból nyeri, hanem megtévesztő, hamis tanításokból. A görög "elszakadni" szóból származik az "apostat" fogalom, amely arra az emberre vonatkozik, aki elhagyja eredeti meggyőződését. Ezek az "elszakadtak" olyan hitvalló vagy névleges keresztények, akik szóban elfogadták a keresztény alapelveket, de nem azok szerint éltek. Tehát képmutatók voltak. Lehet valamivel egyetérteni, de egészen más ezt életünk sziklaszilárd alapelvévé tenni. Ezek a keresztények gyakran valódi hívő közösségben élnek, de a megtévesztő tanok és hazugságok könnyen elcsábítják őket. Tehát a hittől elszakadtak sohasem tartoztak a megmentettek közé, mert csak szóban döntöttek egyszer Jézus mellett. Itt különösen érvényes az, amit Jézus a magvetőről szóló példázatában tanított. Ma megtérteknek nyilvánítják mindazokat, akik kijelentik, hogy megtértek. Csakhogy ezt az idő és az életvitelük igazolhatja csak. Sokat tudhat valaki Jézusról, de legtöbbször ez felszínes ismeret csupán, olyan, mint a mai "gyülekezeti hívőké". Hallgatják hétről hétre a prédikációkat, többnyire egyetértenek az elmondottakkal, de ez nem hatol a lélek mélyére, csak a felszínen suhan át, tehát eszükbe sem jut, hogy azonnal átültessék a gyakorlatba ezt. Aki hallja az igazságot, de nem cselekszi azt, tehát nem a szerint él; nem a szerint alakítja át haladéktalanul egész életvitelét, felfogását, az meghazudtolja Istent. Képzeljünk el egy orvostanhallgatót, aki éveken keresztül hallgat előadásokat arról, hogy a kábítószer, a dohányzás, stb. milyen kárt okoz a szervezetben, ennek ellenére kábítószerrel él, dohányzik, stb. Aki Isten Igéjét hallja vagy olvassa, de nem cselekszi azt, amire az Ige felszólítja, az sohasem volt Jézus tanítványa, hanem legfeljebb csak szimpatizánsa egy ideig (1Jn 2,19; Jud 24). "Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból." Bizonyos vagyok abban, hogy amikor ezt a levelet felolvasták a gyülekezetben, akkor a gyülekezet egy része úgy vélte, hogy Jézus eltévesztette a "házszámot", mert ez a levél egyszerűen nem nekik szól, a másik része pedig már olyan közömbösen hallgatta, hogy a tudatküszöbig sem jutott el a súlyos vád. Ugyanígy járna Jézus ezzel a levéllel ma bármelyik nyugati keresztény gyülekezetben. Ugyanis - és erre még visszatérünk később - a laodiceai állapot egyik legtragikusabb ismertetőjegye az elbizakodottságból, a lelki elvarázsoltságból és közömbösségből származó vakság; a gonosz szellemek által megtévesztett és súlyosan eltévelyedett gyülekezet képtelen már felmérni saját állapotát, s ezért a tévutat, a látszatot tekinti az egyedül igaz valóságnak. Ha valaki mélyebben akarja megérteni Laodiceát, mint az emberek által létrehozott vallást, amelyben már nincs helye Istennek, hiszen az ember önmagát emeli benne istenné, az olvassa el Mt 23. fejezetet, ahol Jézus, röviddel halála előtt, utoljára nevezi meg és foglalja össze az emberek által gyártott vallások csődjét, és rettenetes veszélypotenciálját. "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt: ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni"(13.v.). Minden vallás - az evangélium nem vallás, vagyis a szó mai jelentésében, hanem örömüzenet, és hitben való elfogadása: hitvallás Jézus Krisztusban, mint Megváltóban, Mesterben és Úrban! - a Sátán találmánya, s mint megtévesztő utánzat, az ő "más evangéliuma", amely álcázott hazugságokból s némi elferdített igazságból áll, ezért szükségszerűen arra van hivatva, hogy bezárja a mennyek országát a kereső emberek előtt, és "emberi hagyományokra" támaszkodó, és Isten fejtetőre állított, kilúgozott Igéjét csak megtévesztő kulisszának használó tévtanokkal álmennyet nyisson nekik. Laodicea = a hittől elszakadt kereszténység, ennek a sátáni vallásnak a megtestesítője és motorja. Ezzel függ össze a langyosságban rejlő legnagyobb veszély is, ugyanis a langyosság másik, igazi neve: kompromisszum bármi áron. Ez a kompromisszum az út az ökumenizmushoz; az ökumenizmus az út a Sátán világegyházához, ahhoz a végállomáshoz, amelyben a megtévesztett emberiség leborul majd az Antikrisztus előtt. Mivel Laodicea = a hittől elszakadt kereszténység, a Sátán további terveiben, a Jelenések Könyvében főszerepet játszik, ezért, az éppen a szemünk előtt lejátszódó összeterelő hadműveletről = az ökumenizmusról, mint az utolsó napok hatalmas és sötét ellenreformációjáról, amelyben élharcosként most már azok a felekezetek is részt vesznek, amelyek a reformációnak köszönhetik létüket, az elemzés végén külön fejezetben foglalkozom majd. Ha ma bármelyik nyugati gyülekezetben megkérdezné valaki, hogy el tudnak-e képzelni olyan keresztény gyülekezetet, amelyben Jézus már abszolút semmi jót sem talál, akkor a tagok 99 %-a már magán a kérdésfeltevésen felháborodna. Milyen mélyre süllyedt az a gyülekezet, amelyre Jézus már egyetlen elismerő szót sem talál. S milyen leírhatatlan katasztrófa, ha az érintett éppen az ellenkezőjét hiszi el magáról, tehát, hogy ő már olyan tökéletes, olyan erős, hogy nincs már szüksége senkire és semmire sem. A tékozló fiú messzire ment az atyai háztól, de sohasem olyan messzire, hogy egy adott pillanatban ne tudta volna felmérni még saját helyzetét; hogy ne tudta volna felmérni annak a bűnnek a mélységét, amelybe oly konok módon hajszolta bele magát; hogy ne tudta volna felismerni még, hogy a bűn zsoldja a halál. Éppen az atyai ház szellemi gazdagsága, fészekmelegsége, és a végállomás nyomorúsága közötti szörnyű ellentét felismerése tette képessé arra, hogy belássa kilátástalan tévútját, megbánja bűneit és megtérjen. Laodicea már nem tudja felmérni annak a gödörnek a mélységét, amelybe zuhant, mert ahol minden viszonylagos, ott a gödröt hegycsúcsnak is lehet tekinteni. És ez a súlyos optikai csalódás a valódi katasztrófa. Aki átadja magát a nagy elhitetőnek, az meg lesz győződve arról, hogy a szinkretizmus (valláskeveredés) révén gazdaggá vált; sikerült végre a kereszténység "régimódi kizárólagosságától" megszabadulnia, s végre mindenki és minden számára helyet teremtenie. Ha a vallások elismerik egymás "vallási értékeit", és békét kötnek, akkor béke lesz a földön - mondják ők. Az már cseppet sem zavarja őket, hogy ennél ostobább illúzió még nem volt a földön, s hogy a Biblia egyenesen hazugságnak nevezi ezt. És mi az, hogy "vallási érték"? Az évezredek alatt összegyűlt és integrált tömény pogányság keresztény köntösben, amellyel tökéletesen ki lehet oltani a Szent Szellem munkáját, és tökéletesen megölni az emberi lelket? Másfél évezreden keresztül, a mai napig, égig érő hullahegyek borítják csak a keresztény vallások - tehát valamennyi nyugati keresztény felekezet - által épített széles utakat. Ha nincs már ott Jézus - egyetlen nyugati keresztény-keresztyén felekezetben sincs már ott, hiszen gyalázatos kompromisszumokban rég feláldozták őt - akkor mi van még a preparált narancsban? Olyan sötét üresség, amelyre még hasonlatunk sincs, hiszen a világűr sem üres. Emberi értelemmel egyenesen felfoghatatlan, hogy Jézus még (szellemi) halottakat is megszólít és figyelmezteti őket. Csak nehogy valaki abba végzetes tévedésbe essen, hogy ez a saját érdeme, vagy Jézusnak kötelessége a vég nélküli figyelmeztetés. Végzetes bűnt követ el az, aki könnyelműen megvárja, míg Jézus kimondja az ítéletet, amely után nincs többé kegyelem: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve szemeid elől…, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét"(Lk 19,42.44). Ez már a befejező mondat: "Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"(Mt 7,23). Jézus ezt nem részeg, gyülekezetbe nem járó, istentagadó csavargóknak mondja, hanem olyan embereknek, akiket színültig betölt a vallásosság; akik tettekkel dicsekedhetnek; akik meg vannak győződve arról, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszenek. Legalábbis ők hiszik ezt, de hogy Jézusnak mi a véleménye erről, azt nem kérdezik meg tőle, mert őt már nem ismerik, mivel régóta egy emberek által gyártott jézusban, illetőleg jézus-pótszerekben hisznek. Ha a katolikus filozófus "ökumenikus szent háborút" hirdet a vallási értékek megmentésére ma, akkor rögtön hozzáteszi, hogy "Isten parancsolja ezt nekünk". És a legszomorúbb, hogy szinte senki sem kérdezi meg már, hogy hol parancsolja ezt meg Isten nekünk? A vallások azért ölhetik halomra a lelkeket, mert minden gyilkos tettüket "Isten parancsolataként" hajtanak végre, és tehetik, hiszen a megfélemlített, a vizsgálatról leszoktatott, elbutított tömeg ezt készségesen elhiszi. Melyik mai nyugati gyülekezet gondol még egyáltalán arra, hogy Jézus hozzá intézi félelmetes szavait? Hogy Jézus már csak ítélkezve tud hozzá fordulni? Nagy kegyelem, ha valakiben még nem bénult meg teljesen a lelkiismeret, s ezért felismeri még, hogy Jézus őhozzá szól, mert akkor még van reménye bűnbánatra és megtérésre. A laodiceai gyülekezet Krisztus számára maga a borzalom, mert se hideg, se meleg, hanem langyos, ami egyenlő az utálattal. A Szentírás örök rendelkezésnek nevezi azt, hogy Isten népe különbséget tegyen a szent és a közönséges között, a tisztátalan és a tiszta között (3Móz 10,10), az igazság és a hazugság között, a világosság és a sötétség között, hívő és hitetlen között, Krisztus és Beliál között, Isten temploma és a bálványok között (2Kor 6,14-16). Az Úr tudomásul venné - bár fájó szívvel -, ha a gyülekezet egyenesen és gerincesen bevallaná, hogy megtagadta az Urat, mert a világban levő bálványistenek jobban vonzották őt. Természetesen nem maradna ez sem következmények nélkül, hiszen ezzel nyíltan elismerné, hogy nem akar az igazság által üdvözülni, amelynek egyenes következménye, hogy kiszolgáltatja magát a tévelygés hatalmának, tehát Isten ítéletét választotta. Az meg kimondhatatlan örömmel töltené be, ha a gyülekezet az első szeretet hevével minden szenvedést, üldöztetést vállalva követné őt a keskeny úton, tehát forró lenne, de a legmélyebb utálattal, undorral nézheti csak, ha valaki a hazugságot igazságnak; a látszatot valóságnak; a hitetlenséget hitnek akarja feltüntetni; ha valaki arra vetemedik, hogy a világ előtt Krisztus követőjét játssza, holott minden lépését a Sátán irányítja. Ma a teljes, államilag elismert nyugati keresztény felekezetekre, meg az elismert, és el nem ismert szektákra is vonatkozik ez. A szószéken nem Jézust prédikálják, hanem néhány helyen még - álcázás céljából - Jézusról beszélnek, bár róla is egyre ritkábban, mert legfeljebb már csak "dekorációként" fér bele a szórakoztató műsorokba. A mai hivatalos gyülekezetek életéből rég eltűnt az első szeretet, s bár néhányan nem lettek Jézushoz nyíltan hűtlenek, csak közvetve (ami egyre megy) azáltal, hogy az odaadás, a szorongató szolgálat: az evangélium hirdetése alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt, és a hálaadás takaréklángra lett állítva. Persze, megadják Krisztusnak, legalábbis ők úgy vélik - de csak külsőségben, és egyre csökkenőbb időben - ami Krisztusé, de az idő 99 %-ka és az energia 100 %-ka már a világé. Bensőleg már nem tartoznak Krisztushoz, s aki bensőleg nem tartozik hozzá, az sohasem lehet az övé. A kulissza megtévesztő, hiszen a kegyes álarc meg az üres külsőségek még valódi gyülekezetet sejtetnek a felületes szemlélőnek, de ha végigmegy valaki a széksorok előtt, akkor megdöbbenve tapasztalja, hogy egytől egyig valósághű viaszbábuk ülnek ott, amelyek csak látszatra olyanok, mintha élnének. A gyülekezetek panoptikumokká, emlékművekké váltak. E sorok írása idején a német televízió egyik csatornáján Clinton, volt amerikai elnököt mutatták, amint egy amerikai baptista gyülekezetben elnyomja őt az álom. Mélyen aludt a fotelben egyik karjára támaszkodva, majd felriadt, az órájára pislantott, aztán a másik karjára támaszkodva aludt tovább. A kamera pedig másra nem is volt kíváncsi. Bizonyos, hogy keveset alszik ezekben a mozgalmas hetekben, amikor felesége éjjel-nappal úton van, hogy megszerezze az elnökjelöléshez szükséges szavazatokat. De ha fáradt, álmos, akkor miért nem piheni ki magát a volt elnök otthon? Mert Laodiceában azért járnak "istentiszteletre", mert ez a hagyomány, a szokás, ez az elvárás, és mert régóta ez illik egy "valódi" keresztényhez. A lényeg már régóta kizárólag az, hogy a "névsorolvasáson" ott kell lenni. Clintonnak nyilván volt más oka is, hogy ott legyen a gyülekezetben. A politikai hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmekben minden szavazatra szükség van, és az amerikai Déli Baptista Egyháznak kb. tizenötmillió tagja van, ezért nem mindegy, hogy hány szavazatot sikerül itt a maguk javára megnyerniük. Az pedig a képernyőn olyan hatásos, ha látják, hogy az elnök még ilyen mozgalmas napokban, hullafáradtan is "szakít időt arra", hogy "Istent megnyerje" a világi hatalom megszerzéséhez, a karrier építéséhez. Számomra zavaró volt (de szinte bizonyos vagyok, hogy szinte már csak számomra!), hogy az elnök a szószék mögött - nyilván a "prominens hívők" számára létesített díszülőhelyek egyikén - ült, illetőleg aludt. (Ült ott még néhány "híres" ember, csak a kamera most nem rájuk volt kíváncsi). Miért nem ülhet (vagy alhat, ha úgy tetszik neki) egy gyülekezetben egy volt elnök, egy filmsztár, egy bank elnöke és más világi hírességek a közönséges (s többnyire szintén alvó) tagok mellett? Érdekes, a Biblia sehol sem tudósít arról, hogy amikor Jézus Isten országát hirdette, akkor bárhol is maga mögé, a díszkatedrára ültette volna, érdemeik elismeréseként, csodálat tárgyaként, bőkezű szponzorként mondjuk Heródest, Pilátust, Kajafást, és más nagy hatalmú vallási-politikai vezetőt. Arról sem tudunk, hogy Péter apostol (akkor még nem volt pápa!) vagy Pál apostol vezetett volna be ilyen gyakorlatot. De arról viszont nyomatékosan tudósít a Szentírás, hogy "Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban"(Gal 3,28). Azt elfelejtette sajnálatos módon az apostol hozzáfűzni: hogy Krisztusban nincs államelnök, nincs baptista megasztár, nincs albaptista, baptista meg főbaptista, sőt baptista sincs, mint ahogy református vagy metodista sincs, mert ti mindnyájan arra lennétek hivatva, hogy címke nélkül, bensőleg egyek legyetek a Krisztus Jézusban úgy, ahogy ő egy volt az Atyával. Furcsa módon, az én "fundamentalista" Bibliámban még szerepel olyan "időszerűtlen parancs" is a sztárkultusz idején, hogy "ne legyetek személyválogatók". Sőt ezzel kapcsolatban azt mondja Jakab apostol: "Mert ha belép hozzátok a gyülekezetbe fényes ruhában egy aranygyűrűs férfi, és ugyanakkor egy szegény is belép kopott ruhában, és ti arra figyeltek, aki a fényes ruhát viseli, sőt ezt mondjátok neki: "Te ülj ide kényelmesen", a szegényhez pedig így szóltok: "Te állj oda", vagy "Ülj le ide a zsámolyomhoz", nem kerültetek-e ellentmondásba önmagatokkal, és nem lettetek-e gonosz szándékú bírákká?"(Jak 2,1-4). Hogyan lehet egy laodiceai gyülekezetet felszólítani arra, hogy egy milliomos vállalkozót, egy beat-énekest és egyéb "megasztárokat" - mint a gyülekezet leghatásosabb reklámtábláit meg fő szponzorait - ugyanúgy kezeljen, mint egy szakmunkást, nyugdíjast vagy munkanélkülit? Hiszen a gyülekezet pontosan azt teszi - ebben a vonatkozásban is! - mint a világ! Neki is szüksége van pénzes szponzorokra meg hírességekre, mint fejőstehenekre és reklámtáblákra, mert kíméletlen harc folyik a valláspiacon is. Akkor mire való ez a korszerűtlen szemrehányás! Laodicea már nem a kőkorszakban él! Egy állam által fenntartott államegyháznak az államhoz, tehát a világhoz kell hasonulnia és alkalmazkodnia. Miért nem tudják ezt ezek az örök tegnapiak, ezek a begyöpösödött fundamentalisták megérteni? És különben is, hogyan kerülhetnének a gyülekezeti tagok ellentmondásba önmagukkal? A bennük élő világi elvek nem kerülhetnek összeütközésbe a krisztusi elvekkel, mert ez utóbbiakat már hírből sem ismerik. Meg "nem lettetek-e gonosz szándékú bírákká?" Aki reggeltől estig a felsőbbség, a miniszterelnök, a polgármester, a munkahelyi vezetők, a tanárok, a családtagok, a gyülekezeti tagok felett ítélkezik, annak mesebeli fogalom már a "gonosz szándékú bíró" kifejezés. Egy gyülekezeti tag, aki már negyven éve koptatta buzgón a gyülekezeti padot, öntudatosan kijelentette, hogy Pál apostol nem tilthatja meg (Róm 13,1-7), hogy kritizáljuk a kormányt (magyarul: hogy engedetlenek legyünk a felsőbbséggel szemben, tehát, hogy a világgal együtt útszéli módon szidjuk a kormányt), mert Isten azért adott nekünk értelmet. A negyven év alatt hallott több ezer alibi-prédikációból ennyire futotta. Gyakorlatilag azt mondta, hogy azért kapott az ember Istentől értelmet, hogy maga állapítsa meg, hogy mi a jó és mi a rossz; melyik az egyedül üdvözítő egyház, s melyik nem az, s hadd ne soroljam tovább a sátáni végtelenségbe vezető sort. Amikor a szószék mögött gesztikuláló prédikátor mögött megláttam a volt, és mélyen alvó elnököt, eszembe jutott szülőfalum evangélikus temploma. A magas szószék alatt, a fal mellett egy kétrészes rácsos fülke volt. Az egyikben a pap felesége, a másikban a falu leggazdagabb polgárának a felesége ült. Ők az oldalbejáraton léptek be a templomba is, meg azon is távoztak, mint a pap is, hogy még véletlenül se találkozzanak a főbejáraton belépő és kilépő "közönséges" emberekkel. Azt nem írhatom, hogy "testvérekkel", mert ez már egy évszázaddal ezelőtt is ismeretlen fogalom volt ott (pontosabban: ott is). Ha ez ellen bárki szólni mert volna, netán a Bibliára hivatkozni, arra úgy néztek volna, mint egy Mars-lakóra. Nem értették volna, miért kell olyasmi ellen ágálni, ami mindig így volt, és mindig így lesz?! A pap csak tudja, mit csinál, hiszen az "Isten szolgája"! Arra még álmában sem mert senki még gondolni sem, hogy megkérdezze: melyik istené? Erre talán csak akkor gondoltak néhányan, amikor 1944 őszén, minden előzetes bejelentés nélkül, a pap családjával együtt Németországba menekült az orosz csapatok elől, s amikor a következő év nyarán visszatért, akkor még ő volt a legjobban felháborodva, hogy hívei nem fogadták vissza, sőt kijelentették, nem kell nekik olyan csapnivaló pásztor, aki a nehéz időkben magára hagyja nyáját. Az antik világban a vallásos ünnepélyeken, az áldozatok bemutatása idején vagy forró, vagy hideg italokat ittak a résztvevők, de langyos italokat sohasem. De Laodiceában a langyos szónak különleges jelentőséget adott az a tény, hogy a város a néhány kilométerrel északabbra fekvő Hierápoliszból kapta vezetéken a vizet, s mire megérkezett, már langyos volt. A gyülekezet történetéből láthatjuk, hogy egy ígéretes kezdetet, egy Jézus iránti lángoló első szeretetet milyen hamar felválthat egy nyomorúságos látszatélet, egy olcsó színjáték. Ez Jézus szemében nem csekély eltolódás egy nem kívánt irányba, hanem az abszolút nullapont. Jézus semmit sem tud kezdeni olyan gyülekezettel és olyan emberrel, aki nem százszázalékosan áll a vezetése alatt, akinek a szíve százfelé húz. Jézusnak nincs szüksége szimpatizánsokra; szép időben unalomból, hagyományból vagy számításból, egy rövid szakaszon vele furikázó útitársakra. Jézus követésében a kompromisszum az út vége, mert minden hitkérdéssel összefüggő, tehát a Szentírás által elsődlegesnek tartott kérdésben a kompromisszum a hűtlenség, az állhatatlanság, más szóval, a szilárd hit hiányának bizonyítéka. Ha Jézusnak ez a mondata: "Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból" nem hatol késként a szívünkbe, akkor tökéletesen béna már a lelkiismeretünk, mert ez a mondat figyelmeztetésként és ítéletként mindnyájunknak szól. Krisztus követésében nem lehet megalkuvás! Nem szolgálhatunk két úrnak, bármilyen jól hangzó filozófiával próbáljuk ezt felvizezni. A megalkuvás talán a Sátán legtökéletesebb és leghatásosabb csapdája, mert tízezernyi érvvel támasztja alá az önfelmentést és a hűtlenséget. Ma millió és millió "vasárnapi hívő" semmiféle jelentőséget nem tulajdonít e két szónak: kiköplek a számból, mert ugyebár meg vannak győződve arról, hogy egyrészt nem is nekik szól ez, hanem bizonyosan a "hitetlen világnak", másrészt ma minden teológiai irányzat abban legalábbis egyetért, hogy mivel az Isten szeretet, ezért senkit sem küldhet a kárhozatba. Nem azt mondják, hogy nem küld, hanem parancsoló módban: nem küldhet! És miért nem? Mert a teológusok "teremtettek" egy régi-új teológiát (már Origenész is fabrikált rajta), amit univerzalizmusnak neveztek el, s amelynek értelmében - mondjon a Szentírás, amit akar - minden ember üdvözül. Csakhogy Jézus ezt az iszonyú ítéletet nem a hitetlen világnak, hanem a világnál is hitetlenebb - és langyossága, képmutatása révén a világnál is becstelenebb - laodiceai gyülekezetnek, az egész nyugati névleges kereszténységnek mondja. Melyek a laodiceai gyülekezet = a hittől elszakadt nyugati, modern kereszténység langyosságának, tehát hitetlenségének okai? Az első, és következményeiben a legtragikusabb ok, hiszen a legtöbb baj ma is abból származik, hogy a mai nyugati gyülekezetek középpontjában már nem Jézus Krisztus áll, és kizárólag ő egyedül. Helyette az Újszövetségtől teljesen ismeretlen funkciójú emberek, hagyományok, szertartások, formaságok és tévtanok köré gyülekeznek. E gyülekezetek tagjai nem gyökereznek már a Szentírás életet adó Igéiben. Más a Bibliából egyes Igéket kiszakítani, és azokról szép, és igaznak hangzó előadást tartani, és megint más azokban gyökerezni. A gyökerek ma sok tanításba, szokásba kapaszkodnak, csak a Biblia tanításaiba nem. A Biblia már egyetlen nyugati felekezetben sem Isten szent és megfellebbezhetetlen Igéje, a gyülekezetek zsinórmértéke és iránytűje minden élethelyzetben. Aki az ellenkezőt állítja, valójában nem tudja, hogy mit beszél. Én nem azt mondtam, hogy nincs ezekben a felekezetekben néhány ember még, akinek Isten Igéje szent és megfellebezhetetlen még, hiszen ha ebben nem hinnék, akkor magam cáfolnám meg a Bibliát. Ezt pedig nem teszem. De Jézus nem titkolta el sohasem, hogy kevesen lesznek. A történelmi egyházak - ez a kifejezés magyar specialitás, és sok mindent elárul - valamint az ökumenizmusban hozzájuk csatlakozott szabadegyházak, lassan minden évet a Biblia évének nyilvánítanak. Újabban vehetnek már az emberek arannyal berakott, agyondíszített Bibliát is, s ez már önmagában elárulja a keresztény vallásokban régóta ismert tényt, hogy nem a Biblia tartalma a fontos, hanem a külseje, meg az ára. Amikor két-három évtizeddel ezelőtt megjelent a magyar könyvpiacon a vizsolyi Biblia fakszimile kiadása, akkor sok ismerősöm dicsekedett, hogy sikerült megszerezniük. Számukra nem a Biblia mondanivalója volt a fontos, ez egyáltalán nem érdekelte őket, hanem pusztán a kuriózum. Pontosan olyan volt, mintha sikerült volna egy rák elleni csodagyógyszert megvásárolniuk, és a könyvespolcra tenniük, hogy mindenki megcsodálhassa, miközben a beteg családtagok egymásután halnak meg. Attól még senki sem keresztény, hogy van Bibliája, sőt még attól sem, hogy elolvassa, és - legalábbis elvben - egyetért még néhány tanítással. Mert a Szentírás azt mondja: "De az Igének ne csupán hallgatói, hanem megtartói is legyetek, hogy meg ne csaljátok magatokat"(Jak 1,22). A Bibliát nem lehet az emberi kultúra termékeként olvasni, mint egy regényt, vagy verses kötetet, mert napról napra világosabb lesz, hogy az emberi kultúra, és benne a tudomány fejlődése mindeddig nem más, mint támolygás egyik tévedésből a másikba. A Biblia az egyetlen könyv, amelynek mondanivalója ma is olyan friss és időszerű, mint évezredekkel ezelőtt. Csakhogy ez a mondanivaló érthetetlen, tehát bolondság, még a legnagyobb világi műveltséggel rendelkező ember számára is, amíg nem látja be, hogy bűnei távol tartják őt Istentől, tehát amíg alázattal meg nem tér, hogy Isten megáldhassa őt a hit ajándékával. Ugyanis ez az egyedüli kulcs Isten Igéjének megértéséhez. Mivel igazi, tehát krisztusi hittel minden korban csak egy kicsiny nyáj, tehát maroknyi tanítvány rendelkezik csak, ezért a többség, tehát még az Istent keresők számára is a Biblia épp olyan zárt terület marad, mint az etióp kincstárnok számára (ApCsel 8, 30-31). Ugyanis Isten kinyilatkoztatása megértésének és elfogadásának van egy kikerülhetetlen alapfeltétele: a feltétlen hit Jézus Krisztusban, mint Megváltóban, Mesterben és Úrban: "Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?"(Róm 10,13-15). Nagyon sokan hívják segítségül Jézus Krisztust, ha bajban vannak, s anélkül, hogy hinnének benne, mint Istenben. Ha valaki hisz Jézusban, akkor szoros közösségben él vele; ő irányítja őt mindenben, ezért nemcsak akkor hívja segítségül őt, ha bajban van, hanem Jézus osztozik vele győzelmeiben, örömeiben is. De a hit hallásból származik. Semmiképpen se korlátozzuk ezt imaházi, templomi, papi prédikációkra, mert a hallásnak sok forrása van, és rendkívül fontos itt a belső hallás is. A hallás előfeltétele az evangélium hirdetése, de hogyan jusson ez el valakihez igehirdető nélkül? Egy Istennek hátat fordított kereszténységben minden Ige eltorzul, ezért igehirdetőn a mai gyülekezetek azt a személyt értik, aki valamelyik teológiai intézményben erre képesítést kapott, s akiket magas egyházi méltóságok - az államtól, de nem Istentől kapott engedéllyel és többnyire elsietett kézrátevéssel - felavattak. A Biblia alapján mindazok igehirdetők, akik letették a golgotai kereszt alá bűneik terhét, újjászülettek a megváltó vér által, és a keresztet vállon hordozva - az evangéliumról bizonyságot téve mindenütt, mindenkinek, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt - követik Urukat a keskeny úton. A "királyi papságot" az Úr bízta meg az evangélium hirdetésével. A hittől elszakadt kereszténység - beleértve ma már az ú.n. szabadegyházakat is - ezt a feladatot kizárólag egy - a Szentírástól abszolút idegen - klerikális osztályra bízta, amely tagjainak túlnyomó többsége nem hívatott el és nem is küldetett el. Küldetésük kizárólag emberi felhatalmazáson alapul. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy közülük Isten ne hívhatna el, és ne küldhetne el valakit, de tapasztalatból tudjuk, hogy kevés közülük az Úr által elhívott és küldetett. Tény, hogy Isten kegyelmét csak azok hirdethetik, akik hittel elfogadták azt. Ezzel természetesen nem állítottam azt, hogy a "királyi papság" minden tagja tanító is vagy evangélista vagy pásztor, de minden tagnak a neki adott kegyelmi ajándékkal kell szolgálnia a Testet; minden tagban Isten dicsőségét: Jézus Krisztust kell felismernie az elveszett világnak. Ha magatartása, egész életvitele nem Jézus Krisztusról szóló bizonyságtevés mindig és mindenütt, akkor gyakorlatilag a Sátán beépített ügynöke, bármit is tart ő önmagáról vagy az egyháza, a gyülekezete. A világtól elválasztva, magasabb atmoszférában élni Az Encyclopaedia Britannica 13. kiadása "Egyháztörténelem" című fejezetében még ezt írja: "A korai keresztyének életében a legfigyelemreméltóbb az volt, hogy élő érzületük volt arra, hogy ők Isten népe, amely elhívatott és kiválasztott. A keresztyén gyülekezet számukra isteni és nem emberi berendezés volt. Ez az alapelv határozta meg a korai keresztyének egész életét, akár közös, akár személyes vonatkozásban. Ők a világtól elválasztva látták magukat, akiket különleges kötelékek fűznek egymáshoz. Polgárjoguk a mennyben volt és nem a földön, és azok az elvek és törvények, amelyeknek alávetették magukat, mennyeiek voltak. A jelenlegi világ csak időleges volt számukra, a valódi élet a jövőben volt. Krisztus közeli visszatérését várták, és a munka meg a jelen gondjai, örömei kevésbé voltak fontosak. A keresztyének mindennapi életében a Szent Szellem működött, és a krisztusi adományok voltak a gyümölcs. Ennek a hitnek volt a következménye, hogy az életük különösen átszellemült és ihletett benyomást keltett. Tapasztalataik nem szokványosak, mindennapiak voltak, hanem bizonyos értelemben emelkedettebb, magasabb atmoszférában éltek." "Élő érzületük volt arra, hogy ők Isten népe, amely elhívatott és kiválasztott." Élő érzülete csak annak lehet, akinek a gyökerei Istenből, az ő Igéjéből táplálkoznak; aki a 24 óra minden percében Isten jelenlétében él, és csak az ő akaratát hajtja végre. Ma milliók hazudják el kórusban naponta: "Legyen meg a te akaratod!" - miközben fogalmuk sincs, mi az ő akarata, hiszen a saját akaratuk vezeti őket. Tudatában voltak annak, hogy Isten azért választotta ki őket, hogy a világ bennük lássa az ő dicsőségét. Izrael népét is ezért választotta ki Isten, de engedetlenségük miatt a világ sohasem látta benne Isten dicsőségét. Ha az első keresztények egész héten ugyanúgy éltek volna, mint hitetlen szomszédaik, sőt sok esetben még gyalázatosabban, s csak az különböztette volna meg őket azoktól, hogy ők vasárnap nem katolikus, evangélikus, református katedrálisba, hanem baptista vagy metodista templomba jártak, akkor hogyan látta volna meg a bűnben élő világ bennük Isten dicsőségét?! Ők nem gyülekezetbe, nem "istentiszteletre" jártak, hanem benne éltek; az életük volt az istentisztelet. Ők összejöttek, amikor arra szükség volt, hogy hálát adjanak az Úrnak mindenért, hogy Istent dicsőítsék, egymást tanítsák, buzdítsák; Krisztus testét építsék; a közösségnek adott áldásban részesüljenek, egy szóval felkészüljenek az evangélium hirdetésére. Tehát a világ világossága és sója legyenek, hiszen az Úr erre hívta el őket, és nem arra, hogy vasárnaponként beüljenek egy hivalkodó épületbe, amelynek "tökéletes akusztikája" van, hogy énekkari produkciókkal, szólóénekekkel, ötperces, fertőtlenített prédikációkkal kielégítsék vallásos kábítószeréhségüket. Milyen iszonyatos mélyre kellett süllyednie annak, aki azt állítja magáról, hogy ő Isten népéhez tartozik, mert csecsemőként megkeresztelték, vagy felnőttként merítették be valamelyik egyházban, és vasárnaponként istentiszteletre jár, mert ezt tették a szülei meg a nagyszülei, de hét közben az iskolapadban, a munkahelyen, az utcán vagy otthon, még leheletnyi sem látszik abból, hogy ő elhívatott és kiválasztott. Milyen gyalázatos, utálatos langyosság árad abból, aki elhívatottnak mondja magát, de naponta négy-öt órán keresztül eszelősen mered a képernyőn látható és halálos mérget árasztó szappanoperákra, krimikre meg trillerekre, de ahhoz nincs ideje, hogy ahhoz az egészséges vagy halálos beteg szomszédjához átmenjen, aki sohasem hallotta még az életmentő evangéliumot, és nem hisz emberek által alkotott "plakát-szentekben" meg a Bibliától idegen utolsó kenetben. De hiába is menne át, csak üres szívvel és néma ajakkal állna ott, pedig negyven vagy ötven éven keresztül minden vasárnap ott ült egy keresztény gyülekezetben, mint állítólagos "hívő". "A keresztyén gyülekezet számukra isteni és nem emberi berendezés volt." Ilyen nyugati gyülekezet ma már kizárólag ott van, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus Krisztus nevében (Mt 18,20), hogy az életükkel Istent dicsőítsék; ahol nem adnak nevet maguknak; ahol nincs hivalkodó templom, imaház, mert Isten nem lakik emberkéz alkotásaiban (ApCsel 7,48); ahol nincs hivatásos papság és nincs laikus, mert mindenki az Úr kiválasztott és elhívatott szolgája; ahol a Biblia még nem vált áruházi katalógussá, amelyből mindenki azt választja ki, ami neki tetszik; ahol nem tartanak igényt állami támogatás címén hitetlen emberek adóforintjaira; ahol nem a rutin-összegyülekezésen van a hangsúly, hanem az Úr parancsán: menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet! Ők pedig nem úgy értették az Úr parancsát: hogy tegyétek őket katolikussá, evangélikussá, reformátussá, baptistává, adventistává, stb. "Ők a világtól elválasztva látták magukat." Jelképesen szólva, de a valóságot értve, ők a krisztusi gyülekezetben éltek, és onnan jártak a világba az evangéliumot hirdetni, a mai keresztények-keresztyének pedig testestől-lelkestől a világban élnek, és onnan járnak farizeuskodni a világhoz tökéletesen hasonult intézményekbe, amelyeket érthetetlen módon még gyülekezeteknek neveznek, holott Jézust már rég kitaszították az ajtón, és a testvéri szeretet legfeljebb még egy üres, formális "Hogy vagy?"-ból áll, amelyre csak azt illik mondani, hogy jól, s amelyre tulajdonképpen senki sem kíváncsi. Az evangélium pedig már ismeretlenebb számukra, mint a hold túlsó fele. "Polgárjoguk a mennyben volt, és nem a földön, és azok az elvek és törvények, amelyeknek alávetették magukat, mennyeiek voltak." Az államegyházak az állam felépítményei, és ennek megfelelően a nemzet, és nem Krisztus szolgálatában állnak. Ezért mindenki természetesnek veszi, hogy az államegyházi gyülekezetekben jelen vannak a nemzet "szent"-nek nevezett jelképei is; a szószékek és maguk a gyülekezetek pedig szélsőséges, agresszív pártok acsarkodásainak és uszításainak színtereivé válnak, egy szóval: behozzák a világ szennyét, gyűlöletét a gyülekezetekbe, s végül a tagok puszta "választási keljfeljancsik" lesznek. Egy németországi, nemzetközinek mondott, de valójában túlnyomórészt az itt állomásozó amerikai hadsereg tagjaiból és azok családtagjaiból álló baptista gyülekezetben, minden évben nagy pompával ünnepelték meg az amerikai nemzeti ünnepnapot. A kizárólag e célra tartott "istentiszteleten" két katona ünnepélyesen bevonult az amerikai zászlóval, amely mögött egy magas rangú tiszt jött tisztelegve. A prédikáció témája is a nemzeti ünnep volt, és természetesen az imáé is. Számomra rendkívül megdöbbentő volt ez a világi színjáték, mert olyan metodista gyülekezetben nőttem fel, amelyet 1947-ig nem ismert el a magyar állam, de nem is üldözte, s amelyben a gyülekezeti tagok az állam iránti kötelezettségeket tekintve ugyan példamutató állampolgárok voltak, de számukra a nemzeti jelképek másodlagosak voltak, mert ők a mennyei állampolgárságot tartották elsődlegesnek. Ezért a gyülekezetben semmi keresnivalója nem volt - hangsúlyozom, akkor még, mert azóta a metodizmus is államegyházzá vált - a nemzeti jelképeknek, nemzeti ünnepeknek, stb. Ha Krisztus gyülekezetében a krisztusi elvek, tanítások fölé vagy mellé nemzeti, tehát világi elvek, tanítások lépnek, akkor az többé nem Krisztus gyülekezete, mert "Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?"(2Kor 6,16). Azt vártam az amerikai baptista gyülekezet nemzeti demonstrációján, ha már a gyülekezet azonosul a mindenkori nemzeti elvekkel, akkor legalább az imában kitér a gyülekezet a nemzet felmagasztalása és az áldáskérés mellett, sőt ez előtt, a nemzet által elkövetett múltbeli és jelenlegi bűneire is, és a nemzet nevében esedez bocsánatért. Lehet Istenhez egy olyan állam anyagi jólétéért esedezni, amelynek a világtörténelemben is páratlan anyagi jóléte, bűnös pazarlása, százmilliók kizsákmányolásán, nyomorán alapszik? Ha a gyülekezet a nemzeti zászló előtt imádkozik, akkor nem kellene a nemzet nevében bocsánatért esedezni a történelem egyik legnagyobb népirtásáért, a negyvenmillió kiirtott őslakosért, amelyeknek a holttestein épült fel ez a példátlan "keresztény" jóléti állam? Vagy ez már rég volt, s tán igaz sem volt? Nem kellett volna a gyülekezet tagjainak - jelképesen szólva - hamut szórniuk a fejükre, és heteken keresztül sírva imádkozniuk, mert mind az észak-amerikai, mind a dél-amerikai népirtást keresztények végezték a kereszt égbekiáltó megbecstelenítésével? Jézus talán nem azt parancsolta meg tanítványainak, akiket később keresztényeknek neveztek, hogy menjenek el és tegyenek tanítvánnyá "minden népet", tanítsák őket, hogy megtartsák mindazt, amit a tanítványainak megparancsolt?(Mt 28,18-20). Mivé tette az államegyházi kereszténység a világot?! Talán nem ez a kereszténység juttatta a földet a szakadék szélére? Kiért, miért, és milyen istenhez szól az ima az államegyházi keresztény gyülekezetekben ma? Karácsonykor a prédikáció központi mondanivalója kirohanás más népek ellen, mivel a magyar gyermekek nem tanulhatnak mindenhol magyarul. Nem az lenne a lesürgetőbb központi téma egy keresztyén gyülekezetben, hogy gyermekeink "krisztusul" tanulnak-e még? Egy "keresztyén" számára nem ez a legfontosabb meghatározó? Nemrég egy budapesti szabadegyházi gyülekezetből közvetített a tévé egyik csatornája vasárnapi "vallásos műsort". Azt gondolná egy tényleges krisztusi tanítvány, hogy ilyen ritka lehetőséget felhasznál egy gyülekezet arra, hogy egy olyan országban, amely hivatalosan ezer év óta "keresztény", de a valódi evangéliumot csak maroknyian hallották ezer év alatt, a krisztusi evangéliumot fogja hirdetni az elveszett világnak, hiszen ez a Krisztustól kapott feladata. Ehelyett megkapták a hallgatók a szokásos vallásos szórakoztató műsort. Ahelyett, hogy a hallgatók megtudták volna azt a létfontosságú tényt, hogy Jézus az ő bűneikért halt meg a Golgotán, s aki ebből a felbecsülhetetlen kegyelmi üzenetből nem vonja le a megfelelő konzekvenciákat, annak Isten ítéletével kell számolnia, megtudták többek között azt az abszolút közömbös tényt, hogy a "szent korona" hazatérésében milyen fontos szerepet játszottak az illető felekezet "kiemelkedő személyiségei", köztük a prédikátor maga is. Ez a bálványimádás tökéletes példája volt. A koronát nevezheti szentnek a hitetlen vallásos világ, mert az mindent szentnek nevez, ezért semmi sem szent ott, de a Szentírás nem nevez szentnek egy tárgyat, még akkor sem, ha az egy nemzet szimbóluma. A magyar koronát akkor kapta - akár akarta, akár nem - Rómától a magyar király, amikor a római államegyház-kereszténységet fel kellett vennie. Pontosabban, amikor egy tál lencséért a tényleges hatalmat - s ez mind a mai napig tart - át kellett adnia egy pápacsászárnak. Az államegyház-kereszténység úgy viszonylik a krisztusi kereszténységhez, mint a víz a tűzhöz. Eltörölte ez a "kereszténység" a pogányságot? Szó sincs róla, hanem magába olvasztotta, mint ahogy ezt a mai keresztény világban mindenütt látjuk. A legősibb téltemetési babonáktól a legféktelenebb karneválokig tartó tömény pogány hagyományok, a megszépítő népszokás nevet kapták, s gyakorlatilag mindegyik egyházi áldásban részesül. A történelem során a krisztusi kereszténység mindig egy kis üldözött csapat volt, amelynek a tagjait az államegyház-kereszténység tűzzel-vassal irtotta. Ez ugyan a nyugati világban ma szünetel, de tudjuk, hogy csak nagyon rövid ideig. Ha visszanézünk a történelembe, akkor azt látjuk, hogy a mindenkori nemzeti-hatalmi érdekcsoportoknak szükségük volt és van olyan jelképekre, amelyekbe Istent is be lehet csempészni, és az ő nevével visszaélve megpróbálni egyesíteni a nemzetet saját hatalmi céljaik érdekében. Talán nem a "szent korona" nevében tereltek két világháborúban is milliókat a vágóhídra? Miért kellett a magyar parasztok és városi munkások százezreinek az Isonzó partján vagy a Don-kanyarban feláldozniuk az életüket? A magyar hazáért, a magyar koronáért? Ki támadta meg Magyarországot az első vagy a második világháború kitörése előtt vagy utána? "Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel?" Akkor, amikor ő provokál valakiből ellenséget? A Tízparancsolatból kilencet (a szombat megtartásának kivételével) megismétel az Újszövetség, tehát érvényesek a kereszténységre is. Isten röviden és félremagyarázhatatlanul azt parancsolja: "Ne ölj!" Életfontosságú tudni azt is, hogy ezzel kapcsolatban mit nem mondott Isten. Nem mondta azt, hogy önvédelemből ölhet egy ember vagy egy nemzet, vagyis nem adott kibúvót, és senkit sem hatalmazott fel önkényes magyarázatokra. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el, hogy még évekkel ezelőtt egy Amerikáról szóló dokumentumfilmben egy tagbaszakadt fiatalember - a jól ismert pökhendi, nagyhatalmi-übermensch-i pózban felállt egy dobogóra, bal kezében a Biblia, jobb kezében a pisztoly, s magabiztosan kijelentette, hogy Isten azért adta a kezünkbe a Bibliát, hogy jó keresztények legyünk, a pisztolyt pedig azért, hogy megvédjük magunkat. Számomra hátborzongató szimbólum volt és marad ez, de azt is hozzá kell tennem, hogy ennél tökéletesebben nem lehetne megmintázni a névleges kereszténységet, tehát a mindenkori kereszténység 98 %-át. Azt az államegyház kereszténységet, amely egy tál lencséért: a világi hatalomért eladta lelkét az ördögnek. Annak a Kainnak a tökéletes reinkarnációja volt ez az önmaga erejétől és sötétségétől szinte szétcsattanó fiatalember, aki betölti mindannyiunk lelkét, amíg e tehertől Isten végtelen kegyelme meg nem szabadíthat bennünket a Golgotán. Soha senki sem tudott és soha nem fog Kainjától más úton megszabadulni! Isten soha sem szabadít meg más úton senkit sem bűneitől, hiszen önmagát áldozta fel Fiában értünk. De ehhez nem elég bólintani, hanem határozottan el is kell indulni. Eltökélten, vissza nem nézve, csak az tud elindulni, aki lelke legmélyéig átérzi és tudja, hogy elveszett. Az elveszett (a magyarban: a tékozló) fiú példázata sokkal mélyebb, mint amire a mi felületes tekintetünk kiterjed. A világi élvezeteket habzsoló fiú csak akkor döbben rá teljes elveszettségére, amikor a hazug álomnak vége, és a vályú mellett felébredve éhség gyötri őt. A kenyér utáni éhség csak a pillanatnyi felszín, hiszen a lélek mélyében húzódik meg az igazi, a semmiféle délibáb-vallással és semmiféle zsaroló tárggyal ki nem elégíthető éhség; az az éhség, amely a lelkiismeretben a bűnbeesés előtti állapot bőségére, a szellemi-lelki tisztaságra, a mindent betöltő szeretetre, az Isten képmására emlékszik még; egy szóval, minden áldozatot vállalni kész vágy támad benne az után az Atya után, aki nélkül olyanok vagyunk csak, mint "víztelen források, forgószéltől sodort ködfoszlányok, akiknek a sötétség homálya van fenntartva"(1Pét 2,17). Aki a vályú mellől, a teljes és reménytelen elveszettségből indul el, annak a szíve nincs tele magabiztos, üres vallásossággal, mint ifjú és szintén gazdag társának, aki megkérdezte Jézust, hogyan nyerhetné el - természetesen saját erőfeszítésével - az örök életet (Lk 18,18-27). Akiben mély vágy támad az elveszett atyai ház örökérvényű kincsei után, az olyan, mint egy abszolút üres korsó, hiszen minden vágya az, hogy az Atya töltse meg őt a menny kincseivel. A korona a közelmúltban is egyes pártok felelőtlen játék-, illetőleg kampányeszközévé vált. Keresztény cselekedet-e egy korona-utaztatási demonstrációval a végletekig megosztani a nemzetet, sőt azon belül még az egyes családokat is; kerül, amibe kerül a hatalom megszerzése? Szabad egy keresztény országnak nemzeti jelképekből: korona, zászló, himnusz, szózat, stb. bálványokat faragni? Ha egy nemzet - amelynek a bibliai kereszténységhez soha semmi köze nem volt - elfogadja ezeket bálványoknak, az az ő dolga, de hogyan kerülhetnek egy krisztusi gyülekezetbe, amelynek a székhelye nem a földön, hanem a mennyben van? Úgy, hogy a hivatalos gyülekezetek között nincs már krisztusi. Hogyan könyöröghet egy krisztusi tanítvány azért, hogy Isten áldja meg a magyart "bőséggel", tehát elsősorban korlátlan anyagi jóléttel? Talán nem a jólét okozta mindig is, de különösen ma a legnagyobb pusztítást az emberi lélekben? Ki tudja ezt összhangba hozni a Hegyi beszéddel? És a magyarnak a világ más részein élő testvéreivel mi lesz? Vagy azok csak elvben testvérek, vagy amíg hasznunk van belőlük? Vagy elaltatják a gyülekezeti tagok a lelkiismeretüket a jól ismert ősi kibúvóval: "Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?"(1Móz 4,9). Hogyan könyöröghet egy krisztusi gyülekezet azért, hogy Isten nyújtson segítséget a magyarnak, ha küzd ellenséggel? Megenged az embernek ilyen kérést egyáltalán Isten? A Biblia azt tanítja: "Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket"(Mt 5,44). Hát még azokért mennyire kellene imádkozni, akik nem is voltak ellenségeink, hanem mi tettük őket azzá! Történelmi tény - hogy messzebbre ne menjek -, hogy a Szovjetunió nem akarta megtámadni Magyarországot 1941-ben, hanem fordítva, a magyar uralkodó osztály félt, hogy lemarad a "könnyű koncról". Aztán a ránk zúdult fél évszázados megszállásért, szenvedésekért is Isten a felelős? Ha Isten nem akadályozta meg, hiszen aki szelet vet, vihart arat, akkor célja volt vele. Tanultak belőle a magyar keresztény gyülekezetek? Szó sincs róla! Messzebb vannak Istentől, mint valaha. Kiejthet-e egy krisztusi tanítvány olyan rettenetes dolgot a száján, hogy ez a nép nemcsak a múltban elkövetett bűneiért bűnhődött meg már, hanem még azokért a bűneiért is, amelyeket a jövőben fog elkövetni? Akkor egyáltalán mi szükség van még gyóntatófülkékre, egyházi, pápai bűnbocsánatokra? Megbűnhődött, amikor már semmi sem olyan ismeretlen számára, mint a bűn meg a bűnbánat? Aki a Sátánnal köt szövetséget, az sem szolgálhat két úrnak; az a lelkét adja el, s hogy mit programoz be abba a Gonosz, azt csak ő tudja. Meg "balsors, akit régen tép"? Minek misztifikálni azt, ami pontosan megnevezhető? Hiszen minden költőnk, sőt maga a Himnusz költője is konkrétan megnevezte a balsorsot: széthúzás - "Hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre?" A honfoglalás óta a nemzeti egység ismeretlen fogalom; az uralkodó osztályok és pártjaik csak a saját érdekeikkel, az ország kifosztásával törődtek, s ha baj volt, akkor menekültek lopott kincseikkel, ki merre látott. A "balsorsot" minden korban az ember maga programozza be cselekedeteibe, s amikor ezek szükségszerűen katasztrófában végződnek, akkor képmutató bambasággal egy misztifikált "balsorsot", vagyis közvetve Istent okolja ezért. Az evangélium semmiféle módon sem keveredhet bármiféle idegen elemekkel, bármi legyen az indok, és bármilyen fennkölt is legyen a csomagolás. Nem lehet eszköze egy nemzet állítólagos összetartásának, megvédésének, revansnak, vagy egy általunk kívánatosnak, igazságosnak vélt állapot megőrzésének. Az evangélium nem válhat a politika eszközévé, még akkor sem, ha ámokfutó pártkatona-püspökök mutatnak rossz példát, ebben is. Akik az evangéliumot hirdetik, ne váljanak népi-teológiai demagógiákkal újabb és újabb konfliktusok élezőivé, más véleményen levők brutális megbélyegzőivé, mert ily módon a Sátán leghatásosabb reklámtábláivá válnak, ahogy ezt a mai egyházakban látjuk. "Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és szegény, a vak és mezítelen." Winrich Scheffbuch, baden-württembergi evangélikus lelkipásztor írja egy helyen, amikor Kínában találkozott az üldözött házi gyülekezetek egyik képviselőjével, aki 23 évig a legsúlyosabb körülmények között élt, még a munkatábornak nevezett gulágban is teljesen el volt szigetelve rabtársaitól, azt üzente általa a német keresztényeknek, hogy semmilyen körülmények között se veszítsék el a Jézus iránti első szeretetüket. Ezt az üzenetet tartja a legfontosabbnak ma egy ázsiai valódi krisztusi tanítvány, aki olyan embertelen szenvedéseken ment keresztül, amilyeneket mi rémálmainkban sem tudunk elképzelni. Bizonyos vagyok abban, hogy olvasóim közül sokan meghökkenve, sőt felháborodva és mélyen megbántva olvassák írásaimat. Sehogy sem tudják már összeegyeztetni őket a mai valósággal, azzal a világhoz hasonult gyülekezettel, amelybe beleszülettek; ahol vasárnaponként olyan emberekkel ülnek együtt egy életen keresztül, akikről, néhány felületes információn kívül, annyit tudnak, hogy azok is evangélikusok, reformátusok, baptisták vagy metodisták, stb. S ha nyelvüket ott sem tudják megzabolázni, legfeljebb elintézik azzal, hogy nincs tökéletes gyülekezet a földön. Sehogy sem értik, miért nem tudok annak örülni, ha a pénznek-nincs-szaga-forrásokból pöffeszkedő, a hét túlnyomó részében üresen tátongó, hatalmas katedrálisokat és katedrális méretű imaházakat építenek olyan korban, amikor emberek milliárdjai nyomorognak; ha az orgona, a kórus- meg a szólóének és a miniprédikáció vasárnap egy óra hosszat elkábítja az egész heti stresszben és bűnben elfáradt lelket. Feltételezik, hogy fogalmam sincs, mit jelent ma helytállni egy munkahelyen; milyen fárasztó az utazás, a bevásárlás, sőt milyen fárasztó 4-5 órát eltölteni a tévé előtt, stb. Legalább örülni kellene - mondják -, hogy egyáltalán vannak még olyanok, akik templomba, imaházba járnak, adakoznak, imádkoznak, "szolgálatot" vállalnak énekkarban, énekeskönyvek kiosztásában, mert azért valljuk be, egy laikustól a mai hajszában már ez is igazán szép teljesítmény. Szívesen értenék egyet ezzel, ha Jézus ezt tanította volna nekünk, és ezt kérte volna tőlünk. Csakhogy Jézus ilyesmit egyáltalán nem kért tőlünk, sőt az ilyen, farizeust faragó pótcselekvésektől nagyon is óvott bennünket. Jézus legádázabb, legtöbb kárt okozó ellenségei nem a kommunizmus, nem az ateizmus, nem a bűnös világ, hanem azok, akik vasárnaponként beülnek a templomokba, imaházakba szórakoztató vallásos műsort meg szalmacséplő prédikációkat hallgatni, s úgy vélik, hogy ők ezért különbek másoknál, és a mennybe jutnak. Bizonyosak lehetnek abban, hogy az ateistáknak nagyobb esélyük van erre. Ez az a kereszténység, amelyet Jézus kiköp a szájából, mert olyan métely, amely milliókat fertőz meg a félelmetes laodiceai betegséggel, a fennhéjázó elégedettséggel, amelynek ősidők óta az a vasbetonalapja: aminek nem szabadna lennie, az nincs is. Mit köp ki az ember a szájából? Ami rossz ízű, ami utálatos, ami méreg, ami megbetegítheti a szervezetet; ami halált okozhat. A névleges kereszténység - egy kis krisztusi csapat kivételével a teljes nyugati kereszténység - (szellemileg) halott. Csakhogy ez a halott azért olyan roppant veszélyes, mert akivel érintkezik, az maga is halálos fertőzést kap. Laodiceának, tehát egy halottnak, nincs szüksége semmire. Az erőforrás önmagában van: a megelégedett, halott állapotban. Meg van győződve arról, hogy a modern korban csak az intenzív osztályon létezhet a gyülekezet, gépekre kötve. Csak egy élő gyülekezet tudja, hogy kevés ereje van, ezért nem szakadhat el egy percre sem Urától, aki az erőforrás (Jel 3,8). Az első szeretet üzemanyaga maga Jézus Krisztus. Nem pótolja őt kacsalábon forgó imaház, világi címekkel felcicomázott sztár-prédikátorok hada, nem pótolja valláskeveredés, ökumenikus falanszter, és semmiféle öngerjesztett megelégedettség, szellemi bicep-fitogtatás. Bizonyos vagyok abban, hogy amikor az első keresztények találkoztak valahol, akkor a beszédtémájuk a Krisztushoz és egymáshoz fűződő szeretet volt, mert az első szeretetben éltek, amely olyan lebilincselő hatalom volt, hogy a hatása alól még a hitetlen ember sem tudta magát kivonni. Ha ma két "hívő" apa vagy két "hívő" anya találkozik, akkor első téma a drágaság, a munkanélküliségtől való félelem, az infláció, a politikusok acsarkodása, ami rájuk is átragad, a félelem a holnaptól, pedig ilyen anyagi bőségben még sohasem élt ember a történelemben, mint a nyugati világban élő; aztán jön a gyermek, hogy milyen ragyogó eredményeket ér el az iskolában; milyen csodálatos jövő áll előtte (persze ebbe a jövőbe Jézus már egyáltalán nincs bekalkulálva); milyen fáradt a család már, mennyire várják már a júliust, amikor 3-4 héten keresztül kipihenhetik majd magukat "görögben", "spanyolban", esetleg a Vörös-tenger partján vagy a mexikói Acapulcóban. Krisztus pedig várjon, amíg sorra kerül. Egy fiatalasszony felháborodva mesélte, hogy milyen személyválogató, farizeus anyja, s milyen képmutató húga van. A húga nagyon jól érezte magát a világban, csakhogy a világi szórakozásokhoz sok pénzre volt szüksége, ezt pedig anyjától kaphatta csak. Hogy ez a csatorna el ne duguljon, hallgatott anyja unszolására, és vasárnaponként eljárt vele a gyülekezetbe, hogy anyja büszkén demonstrálhassa a "gyülekezeti testvérek" előtt, hogy egy "példaadó" anyának milyen "példás" gyermekei vannak. A "példás" leány beült a hátsó padba, ahol feltűnés nélkül ápolgatta a körmeit, hogy legalább ne legyen elpocsékolt idő ez a háromnegyed óra. Testvérei tudták ezt. Anyja pedig példaképként állította őt eléjük. Milyen hívő mintakép volt ő, és a hozzá hasonló ezer meg ezer anya gyermekei számára? És milyen mintát adott tovább a lánya később a saját gyermekeinek, ha idő közben úgy döntött, hogy rendszeresíti a gyülekezetben való körömápolást? A szülők kilencvenkilenc százaléka nem az első szeretetet hiányolja gyermekeiből, mert erről - jó esetben - legfeljebb ők is csak hallottak, de hogy mi ez, azt ők sem ismerik. Hiszen tőlük is csak azt várták el, hogy merítkezzenek be, csatlakozzanak a gyülekezethez, és járjanak szorgalmasan istentiszteletre, ha éppen nincs fontosabb dolguk. Ha ezt teszik, akkor - ha előbb nem - a temetőben menetrendszerűen a mennybe küldik őket majd a szokásos, kegyes halandzsával, mi szerint xy testvér vagy testvérnő, milyen "hűségesen szolgálta" az Urat. Arról már nem esik szó, hogy mivel, hogyan és melyik urat? Legyetek tökéletesek! - Korszerű Ige ez még? Tudom, olvasás közben sokan törnek pálcát fölöttem, mondván, én olyan perfekt embert akarok minduntalan eléjük állítani, amilyen én magam sem vagyok, sőt amilyen a valóságban nincs is. Csakhogy semmi sem áll tőlem távolabb, mint valami elvont perfekcionizmus alapján, egy világi értelemben tökéletes embert kreálni. Tökéletes ember nincs, de akkor mit csináljunk? Dobjuk a Bibliát a szemétkosárba, és a hitben tökéletlen, de a világhoz tökéletesen hasonult, mai "gyülekezeti hívőt" tekintsük mindenben mércének; őt állítsuk példának mindenki elé? Ő a mi példaképünk vagy Krisztus? - ez itt a kérdés! Ha Jézus azt követeli tőlünk, hogy "Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok is tökéletes"(Mt 5,48), akkor mit kezdjünk ezzel az Igével? Cáfoljuk meg, mert ez nem fér bele már a modern ember felfogásába? Vagy képmutató módon kerüljük ki, ahogy ezt a mai gyülekezetek teszik túlontúl sok Igével, ha azok kényelmetlenné váltak, mert már nem férnek össze a tagok életmódjával és a ma uralkodó világnézettel? Csakhogy a nem állásfoglalás is állásfoglalás. Isten nem szabhatja mércéjét az ember mércéjéhez. Ő nem fogja tökéletességét a tökéletlen ember miatt kompromittálni. Isten nem hagyhat jóvá egy tökéletlen mércét, amelybe csak az a bűn nem fér bele, amelyet kifelejtettünk belőle. Az evangélium, emberi értelemmel felfoghatatlan, csodálatos igazsága, hogy Krisztus ezt a követelményt, tehát Isten mércéjét, a mi megigazulásunkért tökéletesen betöltötte, ezért Isten Krisztus áldozatában lát, és fogadott el bennünket tökéletesnek, mintha betöltöttük volna a törvényt (Jak 2,10), amelyre sohasem leszünk képesek. Akkor köszönjük most meg ezt Jézus Krisztusnak, és folytassuk hívő életünket a - Nincs tökéletes ember! Nincs tökéletes gyülekezet! - mércénk szerint? Akkor Krisztus hiába halt meg értünk! A görög tökéletes = teleios szónak semmi köze sincs az absztrakt (elvont) filozófiai vagy metafizikai "tökéletes" fogalomhoz. Ha egy oltárra szánt állat megfelelt az áldozat előírásainak, akkor teleios, tökéletes volt. Ha valami megfelel mindenben annak a célnak, amire rendeltetett, akkor tökéletes. Ha elmegyek egy kulcsmásolóhoz, hogy tartalékkulcsot készíttessek, és az a kulcs megfelel a célnak, tehát nem túl nagy, és nem túl kicsi, hanem épp úgy lehet nyitni és zárni vele, mint az eredetivel, akkor tökéletes. Ha egy asztalos elkészít egy szekrényt, s az pontosan megfelel annak, amire rendeltetett, akkor mindenki tökéletesnek fogja tartani. Ha egy gerelyhajító éveken keresztül, fárasztó edzésekkel, versenyzésekkel arra készül, hogy olimpiai bajnok legyen, s ha eléri ezt a célt, akkor a győztes dobást mindenki tökéletesnek fogja nyilvánítani. S ilyen példát ezrével mondhatnék. Akkor miért "tökéletlenkedünk" annyit a gyülekezetben? Ha az, akit Isten kiválasztott és elhívott (aki elfogadta Krisztus áldozatában az ő kegyelmét) megfelel annak a célnak, amiért ő elhívta, tehát teljesíti Isten akaratát, akkor tökéletes. Isten senkit sem kényszerít az újjászületésre; senkit sem, hogy igent mondjon neki, de ha belső meggyőződésből, tehát hitből mondott igent, akkor ne éljen úgy, ha akarom, igen, ha akarom, nem. A német nyelv szellemesen fejezi ki ezt a magatartást egy szójátékkal, a "Ja" és a "Nein" összevonásával: "Jain". Ez a laodiceaizmus, a langyosság legbensőbb lényege - mindenre és mindenkinek: Jain-t mondani. Templomba, imaházba járni, külsőleg a hívőt megjátszani, de a világhoz hasonulva, pogány módon élni, mert nem lehetünk "tökéletesek" .A kereszténységet a Jain vitte a szakadék szélére, mert ahogy a langyos víz semmire sem jó, így a Jain sem. A Jain a megtestesült Kain. A jain-lelkületű keresztyének Kain tökéletes reinkarnációi, ahogy az A.W. Tozer elemzéséből ez kitűnik. Ábel és Kain között nem az volt a különbség, hogy Ábel jó volt, Kain pedig rossz. Mindketten gonosz, bűnös emberek voltak. A különbség abban volt, hogy Ábel tudatában volt ennek, Kain pedig nem. Ábel tudta, hogy ő nem jó, tudta, hogy bűnös ember, és mint ilyen, ellensége Istennek, ezért alázattal, engedelmességgel, tehát az Istennek tetsző áldozattal kell Teremtője elé járulnia, hogy az megbocsássa bűneit. Kain - mint természeti (testi) ember - nem tartotta magát bűnös embernek, sőt szerinte, ő is van olyan "jó hívő", mint Ábel. "A természeti ember nem fogadja el azt, ami Isten Szellemétől való, mert ezeket bolondságnak tekinti, és nem tudja megismerni sem, mert csak szellemi módon lehet ezeket megítélni"(1Kor 2,14 Schlachter-ford.). Természeti ember az, aki nem kér bölcsességet Istentől, hogy megítélhesse magát olyannak, amilyennek Isten látja őt, ezért nem tud mit kezdeni a megtérés vagy újjászületés fogalmával sem. Ő meg van győződve arról, hogy vannak ugyan "hibái", de ő nem bűnös ember, és a többiek semmivel sem jobbak, mint ő, sőt… Ha a többiek visznek áldozatot Istennek, ő is visz; ő is épp úgy megkeresztelkedik, bemerítkezik; ő is azt mondja, hogy újjászületett; ő is jár imaházba, ő is imádkozik, ő is "szolgál", stb. Csak az ő életében soha senki sem fedez fel Jézusból egy négyzetmillimétert sem, de a Sátánt négyzetméterekben lehet mérni benne. Ábel letette áldozatát az oltárra, és azt mondta: Uram, nem vagyok méltó arra, hogy elfogadd áldozatomat; nem vagyok méltó a megigazulásra. És Istennek tetszett ez az alapállás, mert nem mehetünk másképpen eléje. Kain pedig úgy vélte, hogy Isten és közte minden a legnagyobb rendben van, s addig amíg Isten elé leteszi látszatáldozatát: miséken való részvételt, zarándoklatokat, keresztvetést, vasárnapi imaházba járást, rutin-úrvacsorázást, stb. addig minden a legnagyobb rendben van. Pedig a különbség még fényévekkel sem mérhető. Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek Bizonyára sokan ismerik azt a történetet, amikor egy festő egy leányarcról húsz képet festett úgy, hogy mindegyik képen változtatott egy kicsit. Az első képen egy gyönyörű leányarcot láthatunk, míg a huszadikon egy majom néz ránk. Úgy is mondhatnám, az elsőn egy angyal, az utolsón a Sátán. Ez a laodiceai gyülekezet, a mai nyugati kereszténység története is. Kezdetben a Krisztus iránti első szeretet töltötte be a laodiceai gyülekezetet, s ezért róla is elmondhatta volna akkor az apostol: "Példává is lettetek minden hívő számára Macedóniában és Akhájában, mert tőletek terjedt tovább az úr beszéde, de nemcsak Macedóniába és Akhájába, hanem mindenhová eljutott a ti Istenbe vetett hitetek híre"(1Thessz 1,7-8). Az első szeretet megállíthatatlan; nincs olyan akadály, amit le ne győzne. A félelmetes római hadsereg, a félelmetes római szervezettség, a megszámlálhatatlan és agresszív pogány vallás semmiféle akadályt sem képezhetett a mindent legyőző, szorongató szeretet és hegyeket megmozgató hit előtt. Nem a kegyetlenségükről hírhedt római diktátorok oltották ki az evangélium hatalmas, messze földre terjedő lángját, hanem a keresztényeknek álcázott pogány pontifex maximus-szok, a hataloméhes "dühös farkasok", akik nem kímélték a nyájat (ApCsel 20,29-30), hanem közös akolba terelték azokkal együtt, akik előző este még a császáristen elé térdeltek le, s azt mondták, mától fogva egyforma keresztények vagytok, nem kell pogány isteneiteket, pogány hagyományaitokat megtagadnotok, csak ne lépjetek ki az egyházból, és valljátok, hogy csak ezen az egyetlen egyházon keresztül vezet út az üdvösséghez. Ami pedig a pénzeteket illeti, nos, az az egyházé. Ez volt az evangélium látszólagos végállomása. Innentől kezdve meg kellett tanulniuk Krisztus tanítványainak, akik tovább vitték úttalan utakon, életük kockáztatásával az evangélium fáklyáját, hogy nemcsak karddal meg kiéheztetett vadállatokkal ölhetik meg őket pogány császárok, hanem kereszttel újpogány "keresztény" pápacsászárok is. S amíg a világ világ lesz, ennél barbárabb, szörnyűbb, égbekiáltóbb bűntett már nem sok lesz a világon. Ha egy III. Ince pápa, egyetlen napon, megkoronázása napján, a saját "megkoronázása tiszteletére" hatvanezer krisztusi tanítványt mészároltatott le, abban a hitben, "hogy Istennek tetsző szolgálatot végez"(Jn 16,2) , akkor másfél évezred alatt hány millió mártír vére kiált az égre?! David Barrett: The World Christian Encyclopedia"(2003) szerint Kr.u. 33-tól 2000-ig hozzávetőleg 69 420 000 (hatvankilencmillió-négyszázhúszezer) embert öltek meg, mert keresztények voltak. Ennyi emberből pontosan hét Magyarországot lehetne benépesíteni. Ebből 9 101 000 (kilencmillió-százegyezret) muszlimok, de a fennmaradó milliók nagy részét "keresztények" ölték meg. A sztálini terror áldozatait is 70 millióra becsülik. Akkor mi a különbség a "keresztény" terrorizmus és a kommunista terrorizmus között? Abszolút semmi! Mindkettőnek a tökéletes ateizmus, vagyis a pogány barbárság volt az alapja. Aki ma beül az ökumenizmus maszlagától eltévelyedve, a szinkretizmus csodatevő erejében bízva egy római katolikus vagy bármilyen másik templomba, és ott nem az evangéliumot hirdeti, akkor az maga is részesévé válik az illető felekezet vagy szekta bűneinek, és Isten tőle is számon fogja kérni a mártírok kiontott vérét. Ha valaki a Bibliától idegen tanítást fogad el, az közösséget vállal a gonoszsággal (2Jn 10-11). Ha valaki hisz abban, hogy halottakért nem szabad imádkoznunk, ezt szigorúan megtiltja Isten, akkor miért nem közli ezt ökumenikus testvéreivel? Ha valaki tudja, hogy a miseáldozat, a tisztítótűz, az utolsó kenet, stb., és gyakorlatilag minden szertartás és dogma abszolút tévtanítás, semmiféle bibliai alapja sincs, akkor miért nem közli ezt a vesztükbe rohanó ökumenikus testvéreivel? Ha valaki tudja, hogy Jézus Krisztuson kívül nem vezet más út Istenhez, akkor miért nem szabadítja meg ökumenikus testvéreit egy pogány istennőtől, Máriától, mint nem létező közvetítőtől? Isten és ember között csak egy közvetítő létezik, és ez Jézus Krisztus. Soha nem volt és soha nem lesz más közvetítő! "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam"(Jn 14,6). Ma Máriát a katolikus vallásban "Istenanyának" nevezik, ami közönséges istengyalázás, hiszen Mária nem Istent szült, hanem embert. A Sátán mindig is szerette volna elhitetni, s ezzel Jézus keresztáldozatát lebecsülni, hogy Jézus nem emberként járt köztünk, hanem Istenként. Ahhoz semmi köze sincs Máriának, tehát Jézus anyjának, hogy Jézus Istenként öröktől fogva van. Azok az elődeink, akik az életük árán is megvédték az evangéliumot, akik soha semmilyen körülmények között sem tagadták meg Jézus Krisztust, sohasem támadták a katolikus egyházat és más egyházat sem, ahogy én sem támadok egyetlen egyházat vagy felekezetet sem. Ők - s velük együtt én is - mindenhol és mindenkinek bizonyságot tettek és tesznek krisztusi hitükről, a hamisítatlan evangéliumról. Nem ők vádolták az egyházat, hanem a bizonyságtevésük, az evangélium maga leplezte le és leplezi le azt ma is. A sötétséget csak a világosság leplezheti le. Nem azért kellett olyan sok krisztusi báránynak elpusztulnia az inkvizíció sötét börtöneiben, mert felzavarták annak a pataknak a vizét, amelyből a farkas-egyház ivott, mert ez csak ürügy volt, hiszen - jelképesen szólva - a folyás irányában mindig lejjebb álltak, hanem azért, mert az általuk hirdetett krisztusi evangélium, a puszta jelenlétük leplezte le a farkas-egyházat. A gonoszság nem tűrheti meg a jót, a tisztát, az ártatlant, az önfeláldozót, mert a puszta jelenléte tükör, amelyben meglátja a maga szennyes, bűnös mivoltát. Miért volt a zsidó vallásos elitben, és miért van ma a keresztény vallásos elitben olyan engesztelhetetlen krisztusgyűlölet? Mert Jézus kíméletlenül letépte és letépi az emberek arcáról a maszkot, pőrére vetkőzteti őket, hogy megmutassa nekik és másoknak is, hogy milyenek valójában. Sok mindent elvisel az ember, de a lemeztelenítést nem. A bűn akkor is idegen szó volt, mint ahogy ma is legfeljebb a Kihalt Szavak Szótárában bújhat meg még. A laodiceai fülnek bántó szó ez. "Egyikünk sem tökéletes" hangzik helyette megelégedett önfelmentésként, de nagyon olcsó kibúvóként. Megpróbáljuk a legjobbat cselekedni, és olyan felelősségteljesen élni, ahogy csak lehet ma - valljuk. Az efézusi gyülekezetnek is tudnia kellett, ha nem tér meg, ha nem tér vissza az első szeretethez, akkor szükségszerűen a hittől való elszakadás, a laodiceai szakadék vár rá, mert az az ember, az a gyülekezet, amelyik eltávolodik az első szeretettől, az az igazságtól távolodott el, ezért nem tudja elviselni többé az igazságot. Ez az ember valódi tragédiája minden korban. Ezért megpróbálja a laodiceai gyülekezet a relativizmussal, a liberalizmussal, az ökumenizmussal és százféle egyéb irányzattal felvizezni az igazságot, s közben nem veszi észre, hogy mindegyikkel halálos csapdát állít önmagának; hiszen mindegyikkel egy-egy katasztrófát programoz be sajátmagának. Elődeink az Úrban soha nem zárkóztak el az ökumenizmustól, sőt ez volt evangélizálásuk egyik célja, hogy úgy legyenek egyek testvéreikkel, mint ahogy az Atya és Jézus egyek voltak (Jn 17,21), hogy hitelesen képviselhessék a világban Krisztust. Bárkivel hajlandóak voltak találkozni, de csak a golgotai kereszt alatt, ahol mindenki leteszi Krisztus lába elé a bűneit, a tévtanításait, és újjászületik az érte kiontott vérben. Innentől kezdve pedig csak Isten hamisítatlan Igéje vezeti őket. Ha innen és ebben az egységben indultak volna el, akkor az egész világba eljutott volna az életmentő evangélium, de tudjuk, hogy ez az egység mindig csak kis közösségekben jött létre, ott is csak addig, amíg ki nem hűlt az első szeretet, s ezért az evangélium a valóságban csak maroknyi emberhez jutott el, de ezért egyszer mindnyájunknak számot kell adnunk az Úr ítélőszéke előtt. Évszázadokon keresztül, ha megjelentek krisztusi tanítványok az evangéliummal Afrikában, Dél-Amerikában, Ázsiában, akkor rögtön megjelent - jelképesen szólva - kivont karddal a katolikus egyház is, hogy megkeresztelje a bennszülötteket, s ezzel katolikussá tegye őket. Persze, gyakran konkurensek voltak más egyházak is, hogy a keresztyénség még utolsó csöppnyi hitelét is elveszítse a bennszülöttek előtt, akik találgathatták, vajon hány Isten van ebben a keresztyénségben, és milyen szeretetről papolnak, ha egymást egy kanál vízben képesek megfojtani. Isten ma nem enged Kínába nyugati keresztyén misszionáriusokat. A katolikus egyház az elmúlt évtizedekben többször tiltakozott azért, hogy a kínai kommunista kormány nem engedi be Kínába a katolikus egyházat, és persze nem enged be más egyházat sem. A krisztusi tanítványok csak hálát adhatnak Istennek ezért, mert ő áll a kínai kormány mögött is, és ebben az esetben ezek a vezetők Isten hűséges eszközei csupán, anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Mit vihetne Kínába a római katolikus egyház a keresztelő medencén és pogány tévtanításain kívül? S legfeljebb nem egymilliárd, hanem kétmilliárd katolikussal, akarom mondani "holt lélekkel" dicsekedhetne. Hiszen a csecsemőkorukban megkereszteltek 80-90 %-nak életében nem sok kapcsolata van az egyházzal. Papíron tagok csak, legtöbbször akaratuk ellenére. Mindenki tudja, hogy a "jó katolikus" háromszor találkozik az egyházzal. Amikor csecsemőkorában meghintik vízzel, másodszor, amikor oltár elé vezeti választottját, és harmadszor, amikor ismét vízzel hintik meg a koporsóját. De mit vihetne az evangélikus, a református, a baptista, a metodista, a pünkösdi meg a többi egyház Kínába? A halált! Laodiceát! Azt viszont tudjuk, ha kevés információ is jut ki Kínából, hogy a krisztusi házi gyülekezetek a legnagyobb nehézségek közepette, vagy éppen ezért, úgy terjednek, mint az első századbeli gyülekezetek a Római Birodalomban. A kínai keresztyéneknek nincs szükségük halott mintákra, a bibliai keresztyénségtől messze eltévelyedett, a pogányság minden elemét magukba olvasztott, bálványimádó, nyugati klerikális rendszerekre. Gyakran a Bibliát is titokban és kézzel másolják le egymás számára, s ezért minden Ige drágakő a szívükben, és Isten gazdagon megáldja őket ezért. A nyugati gyülekezetek tömve vannak Bibliákkal, számítógépekkel, másológépekkel és egyéb fölösleges technikai eszközzel, és mi haszna van önmaguknak és a világnak belőle? Annyi, hogy még jobban megnövekedik a környezetszennyezés, mind fizikai, mind szellemi-lelki értelemben. Visszatér segítségükkel a nyugati világ a bibliai keresztyénséghez? Olyan messze távolodott el tőle, hogy már fogalma sincs, mi az. Mit ér az anyagi gazdagság, ha szellemi nyomorban szenvednek? Nem Kínának van szüksége nyugati keresztyén misszionáriusokra, hanem a nyugati világnak a kínai misszionáriusokra, mert ők még a Szentírás talaján állnak, ezért üzenhetik a nyugati világnak, hogy őrizzék meg a Krisztus iránti első szeretetüket. Megőrizni csak azt lehet, amivel az ember rendelkezik, ezért helyesen úgy hangzana az üzenet: tartsatok bűnbánatot, és térjetek meg az első szeretethez! Az egység minden korban adva van, mert az egység neve: Jézus Krisztus. Az első gyülekezetek földrajzilag hatalmas területen éltek szétszórtan, és mindegyik önálló volt, nem voltak felettük csúcsszervezetek, mint ma, még sem hiányoltak semmiféle ködös, külső egységet, mert egy volt az Úr, egy a hit, egy a bemerítés, és egy volt az Istene és Atyja mindegyiküknek (Ef 4, 5-6), ezért az egység olyan természetes volt számukra - amíg az önjelölt vezetők, a hivatásos papság meg "az egyedül üdvözítő egyház" meg nem jelent - mint a nap az égbolton. Van-e égbekiáltóbb pökhendiség, bűnösebb önteltség, mint az a feltételezés, hogy az ember egyáltalán képes egységet teremteni? Az egész történelem bizonyíték arra, hogy az ember csak katasztrófákat tud teremteni. Az a külső egység, amelyben Jézus Krisztus a kompromisszum ára, az a halálba vonultak és vonulók egysége, s ennek a teremtője sem az ember, hanem a világ fejedelme. Az ember csak engedelmes eszköze. A mai ökumenizmus egyetlen alapja a laodiceai langyosság, az önigazultság: "meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire". A fő jelszó: "Nem arra kell a hangsúlyt fektetni, ami elválaszt bennünket, hanem arra, ami összeköt." "Mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk." Nincs egyetlen Ige sem a Bibliában, aminek ez ne mondana ellent. De fő a "Biblia éve". Visszavonta a katolikus egyház egyetlen tévtanítását is? Soha! Hiszen az egyház fő jelszava: mindig ugyanaz! Mi köt össze egy krisztusi tanítványt a katolikus egyházzal? Egy az Úr? Hiszen a katolikus egyházban nem Krisztus a közvetítő Isten és ember között, hanem Mária és emberek által kitalált és kinevezett seregnyi "plakátszent". Egy a hit? Mi hiszünk abban, hogy: kegyelemből van üdvösségünk, és nem: kegyelemből meg cselekedetekből, ahogy azt a katolikus egyház tanítja, mert akkor az már nem kegyelem, hanem az ember által megszolgált üdvösség, ami képtelenség. Mi hiszünk abban, hogy a kánonban lezárt Biblia (amit az egyház még önhatalmúlag kiegészített az ú.n. apokrif írásokkal) Isten ihletett Igéje, amelyhez sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet. Az egyház pedig azt tanítja, hogy a Biblia és az egyház tanításai, hagyományai, miközben a hangsúly százszázalékosan az egyház tanításain van, hiszen egyetlen olyan tanítása sincs, amely megtalálható a Bibliában is, illetőleg nem az szerepel ott, amit belemagyaráznak. Mi köt össze egy krisztusi tanítványt az evangélikus egyházzal, ahol a gyermekkeresztség egyben az újjászületés? A református egyházzal, amelyet a Sátán a hagyományok hamurakásához meg a nacionalizmus oszlopához kötött, s amely egyetlen feladatának a nemzet összetartását, megvédését (kitől?), megőrzését (amire különben is képtelen) tartja? Mi köt össze egy krisztusi tanítványt a világhoz igazodott, és ezért abszolút kihűlt kisegyházakkal? Már a nevük is arra utal, hogy tartalmilag tökéletesen a világba integrálódott nagy egyházak kicsinyített másaivá váltak. A Dominus Iesus kezdetű 37 oldalas római katolikus dokumentum világosan értésre adta a különböző felekezeteknek, s ezt azóta jó néhány pápai nyilatkozat csak megerősítette, hogyan képzeli el Róma az ökumenikus közeledést. Kijelenti, hogy a reformáció nyomán létrejött egyházak "lényegében" nem is tekinthetők egyházaknak, csak közösségeknek, s ezzel egy szintre helyezi a "történelmi egyházakat" a szektákkal, holott a legveszélyesebb szekta évszázadok óta maga a katolikus egyház. Megállapítja, hogy csak a római katolikus egyház Krisztus egyedül üdvözítő egyháza. Az ökumenizmus lényege: a katolikus egyház nagylelkűen megengedi, hogy az elszakadt testvérek visszatérhessenek a közös és egyedül üdvözítő akolba, a pápai tévedhetetlenség és egyeduralom alá. Az egyház - másfélezer éves tapasztalattal a zsebében - pontosan tudja, hogy a Krisztustól rég elszakadt, hagyományokba és formaságokba merevedett, s a világgal szövetséget kötött felekezeteknek nincs más választása. Ahol a krisztusi "kemény beszédet"(Jn 6,60) már generációk óta képtelenek elviselni, ott már nincsenek olyan tanítványok, akik meggyőződéssel vallják: "Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennnek Szentje"(Jn 6,68-69). Az egyháznak van türelme megvárnia, amíg a rothadt alma a kiszáradt fáról az ölébe hull, s így ismét egyesül az, ami immár régóta összetartozik. Ökumenikus szent háború?! 1999. szeptemberében a dán Ole Joergensen, az európai baptisták elnöke azt mondta Hamburgban, hogy elsőrendű feladatának tartja, hogy fellépjen a "keresztyén fundamentalizmus" ellen, mert ez a felelős a keresztény megosztottságért. Világos beszéd! A hitetlenségbe zárt vallásos világ fog bűnbakot találni, mint ahogy a zsidó vallásos világ is talált. Ha az ökumenizmusba, a hitetlenség talaján gyártott karámba nem lehet mindenkit beterelni, akkor ezért azok a krisztusi tanítványok a felelősek, akik kitartanak Krisztus mellett, akik számára Isten Igéje tévedhetetlen, és nem hajlandók részt venni egy minden tekintetben antikrisztusi egyesülésben, és nem hajlandók térdet hajtani a minden tekintetben antikrisztusi mentalitású pápák előtt. Egyébként a vallásos világ ma a krisztusi tanítványokat bélyegzi meg az iszlám terroristákra használt "fundamentalista" jelzővel. Peter Kreeft, a protestáns körökben is népszerű katolikus filozófus szerint, minden "istenfélő" protestáns, katolikus, zsidó és iszlám ugyanabban a csónakban ül. (Milyen igaz és találó kép ez ma már!) Ki vannak szolgáltatva - szerinte - egy kultúrharcnak, amellyel a humanizmus és a materializmus a vallási értékeket akarja szétrombolni. Ezért követeli: "Ecumenical Jihad" 1996. (Ökumenikus szent háború)!!! című könyvében (akit ez a cím sem kólint fejbe, azt már semmi sem!), hogy a monoteista vallásoknak fel kell hagyniuk a régi vitákkal, és hozzanak létre egy szövetséget a "vallási értékek" megmentésére. "Isten szólít fel bennünket erre az egységre!" - állapítja meg (nyilván a világ fejedelmének tanácsára). Megnevezi mindjárt az eszközt is, amivel az egyesülési folyamat meggyorsítható: "A különleges katolikus odaadás az oltáriszentséghez és Máriához a döntő kulcs lehet az ökumenizmus sikerében." Szóval ezek az akár "szent háborúval", brutális öldökléssel megmentendő "vallási értékek": a pogányság minden elemét magába olvasztó katolikus mise, ahol Krisztus "valóságos testét" eszik, és "valóságos vérét" isszák (s ezért rengeteg krisztusi tanítvány halt meg, aki ki merte ejteni a száján a három szót: ezt tegyétek "az én emlékezetemre", sőt aki ezt kiejti, hivatalosan ma is egyházi átok alatt van), és a pogány termékenység istennők mintájára létrehozott, babiloni eredetű Szemirámisz-Mária "az ég királynője". Hát nem tűnik fel már senkinek sem az evangélikál táborban, hogy ezekbe a "vallásos értékekbe" már másfél évezrede nem fér bele Jézus Krisztus, de tehetetlen csecsemőként ma is ott fekszik egy "ég királynőjének" magasztalt pogány istennő ölében, vagy a karján ül, mert az egyház a Sátán mintatanítványának bizonyult, s ezért tudja, hogy nem csak a "holt betű öl", hanem a kép még tökéletesebben. A két nyilatkozat tökéletesen kiegészíti egymást: ökumenikus szent háború a fundamentalisták: Krisztus igazi tanítványai ellen, mert ők a felelősek a keresztények megosztottságáért (megismétlődik a farkas és a bárány találkozása a pataknál!), velük szemben kell megvédeni a Sátán által sugallt, és az emberek által gyártott "vallási értékeket"; ők azok, akik nem hajlandók ugyanabba a csónakba ülni, amely a kárhozatba visz, és ők azok, akik az ökumenizmus, illetőleg a világegyház egyetlen pogány istene, Mária előtt nem hajlandók leborulni. Nem hajlandók elfogadni az oltáriszentséget, mert az egyszerű úrvacsora számunkra az Úr haláláról való megemlékezés és egyben önvizsgálat. A kenyér és bor pedig jelképek. Mi a kenyér elfogyasztásával nem Krisztus valóságos testét, és a bor elfogyasztásával nem valóságos vérét esszük és isszuk, hanem az ő kereszthalálára emlékezünk általuk, ahogyan Urunk meghagyta nekünk: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre"(Lk 22,19). Igen, tudjuk mi vár ránk. Tudjuk, hogy gyakorlatilag már karnyújtásnyira van az "az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez"(Jn 16,2). Az természetesen végtelenül elszomorító, hogy ezt hiszi az európai baptisták elnöke, és nagyon sok megtévesztett baptista, metodista, pünkösdi és mások, akik az ökumenista falanszterhez való csatlakozásukkal bizonyítják - függetlenül attól, hogy mit gondolnak és mondanak -, hogy a kárhozat útjára léptek. Figyelmeztetésként hadd idézzem ezzel kapcsolatban Isten hűséges szolgáját, Mackintosh-t: "Miért láthatunk a hitvalló Gyülekezetben akkora zűrzavart? Mert hiányzik a határozott engedelmesség Isten Igéje iránt. A mi akaratunk működik. Magunk választjuk meg útjainkat, ahelyett, hogy Istenre bíznánk a választást. Hiányzik belőlünk az a lelkiállapot, amely minden emberi gondolatot valóban félretesz, és Isten gondolatait emeli a legmagasabb polcra … Az emberek akarata egyre jobban felülkerekedik … "Szaggassuk le az Úr bilincseit, és dobjuk le magunkról köteleit"(Zsolt 2,3) - ez a korszellem … "Nekünk Istennek kell engedelmeskednünk" - ezt mondjuk azzal a felhívással szemben, hogy a hit dolgaiban emberi tekintély alá vessük magunkat. És ez a két elem teljes erővel működik körülöttünk. Az előbbi, az önkényesség, egyre inkább teljes hitetlenséghez vezet, az utóbbi pedig vakhitre. Mindkét áramlatnak óriási befolyása van az egész civilizált világra. És magukkal fognak ezek ragadni mindenkit, kivéve azokat, akiket Isten megtanított az örök alapelv szerint járni: "Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek"(ApCsel 5,29). (Mackintosh C. H.: Elmélkedések Mózes negyedik könyve felett 3. és 4. fejezet) Igen, Ádám óta egyik legnagyobb tragédiája az embernek, hogy maga választja meg az útját, amelynek a vége minden esetben a kárhozat. A Bibliából önkényesen kiszakított és elferdített, sőt gyakran a visszájára fordított igékből, és saját tévtanaiból transzparenseket gyárt, s azzal tűzdeli tele a keskenynek álcázott széles út szélét, és szómalmai éjjel-nappal hirdetik, hogy Isten jelölte ki számunkra ezt az utat. Nos, aki Laodiceát, a hitetlenséget választja, megteheti, hiszen mindenki maga dönti el, melyik urat akarja szolgálni, de tudnia kell, hogy amit vet az ember, azt fogja aratni is. Krisztus valódi tanítványai - akik elhagyják, és el is kell hagyniuk az ökumenista kompromisszumban Krisztust feláldozó gyülekezeteket, hogy a rájuk mért csapás ne érje őket - nem vesznek részt olyan ökumenista falanszterben, amelynek látható célja: az Antikrisztus világegyházának felépítése. Willy Brandt azt mondta a két Németország újraegyesítésekor, hogy ismét összenő, ami összetartozik. Ez pontosan ráillik a mai ökumenizmusra is: összenő, ami már régóta összetartozik. Mi, Krisztushoz hű tanítványok, nem fogjuk ezt az összenövést részvételünkkel támogatni, mert akkor Urunkat árulnánk el becstelen módon! Józsuéról azt olvassuk, hogy "Semmiképpen sem tért el attól, amit az Úr Mózesnek parancsolt"(Józs 11,15). Ez volt az a szilárd alap, amelyen állva nyugodt szívvel mondhatta, amikor válaszút elé került: "De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!"(Józs 24,15). Mi is csak azt mondhatjuk, amit ő mondott. Viszont figyelmeztetnem kell azokat, akik jóhiszeműen bedőltek az ökumenista maszlagnak, s azt hiszik, hogy Istennek tesznek szolgálatot, ha részt vesznek benne, hogy az ökumenizmus ma az a trójai faló, amelyben besettenkednek a Gyülekezetbe azok a hamis krisztusok (Mt 24,24; Mk 13,22), hamis próféták ((Mt 24,11; Mk 13,22; Mt 7,15; Lk 6,26; ApCsel 13,6; 2Pét 2,1;1Jn 4,1; Jel 13,11-13; 16,13; 19,20; 20,10), hamis apostolok (2Kor 11,13; Jel 2,2), hamis testvérek (2Kor 11,26; Gal 2,4), és hamis tanítók (2Pét 2,1; v.ö. Tim 4,2), akik sátáni teljhatalommal megkísérelik a Gyülekezetet megtéveszteni, szétdarabolni, megsemmisíteni, és egyúttal hamis Gyülekezetet = a világegyházat felépíteni az Antikrisztus számára. Megrendült szívvel kell látnunk, hogy immár 20-30 év óta maguk az evangélikálok vontatják be önfeledt szívvel gyülekezeteikbe a Sátán trójai falovát. Nem elég figyelmeztetés, hogy Pál apostolnak óvnia kell bennünket hamis keresztyénektől /gnosztikusoktól/ (1Tim 6,20); hogy a Szent Szellemtől betöltött gyülekezetben nyilvános hazugság miatt kell meghalnia Anániásnak és Szafirának (ApCsel 5,1-11)? Mivel a démonok megkísérelik a Szent Szellem működését imitálni - sok ilyen jelenségnek lehetünk tanúi ma is -, ezért a szellemek megkülönböztetésének adománya létfontosságú lenne a mai gyülekezetekben. Ilyen adománnyal rendelkező gyülekezetben nem mondhatta volna Billy Graham, a mai ökumenista falanszter egyik előmozdítója, II. János Pál pápáról (a "Krisztus helyettese" cím már hivatalosan is az egyházjog része), aki oly sok antikrisztusi vonást testesített meg, hogy ő a 20. század legnagyobb evangélizátora, mert hamar megmutatták volna neki nagyon határozottan (a szeretet parancsának betartásával), hogy hol van a kijárat. Úgy, ahogy az efezusi gyülekezet tette azokkal, akik gonosz tanításokat akartak becsempészni a gyülekezetbe. A szellemek megvizsgálása, hogy Istentől valók-e, nemcsak jog, hanem kötelesség is (1Jn 4,1), még akkor is, illetőleg akkor különösen, ha a sztár előtt kengyelfutók hada üvölti torkaszakadtából, hogy ő a legnagyobb élő "evangyélista". "De nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen." Mikszáth, aki éles tollal leplezte le és gúnyolta ki a lecsúszott kis- és középnemesek úrhatnámságát, az üres látszat ápolását, írja egyik elbeszélésében, hogy a kiegyezés előtt meg után tönkrement nemesek épp úgy nyomorogtak vidéken, mint az egykori szegény jobbágyok, de ha alkalom adódott, pl. esküvő, akkor megjátszották még a gazdag, a kiváltságos nemest. Ilyenkor felkerekedett gyalog a népes rokonság, szegényes, kopott gúnyában, majd a következő faluban a zsidó jelmezkölcsönzőnél felöltöztek régi, nemesi ruhákba, majd a következő faluban a másik zsidótól hintókat meg lovakat béreltek, s mire megérkeztek a hatodik faluba, az esküvő színhelyére, már olyanok voltak - külsőleg - mint a régi szép időkben. Az esküvői ajándékozásban is igyekeztek túllicitálni egymást. Ha az egyik ötvenezer forintos váltót nyújtott át a fiatal párnak, akkor a másik százezer forintosat. Mindenki tudta - aki adta és aki kapta - hogy üres formaság az egész, hiszen ezekre a váltókra nem volt sehol egy fitying fedezet sem, de mindenki úgy tett, mintha valódiak lennének. Az esküvő után hazafelé leadták a kölcsönzött holmikat, és a falujukba már ugyanaz a lerongyolódott, reményvesztett csapat érkezett haza, mint amelyik elindult onnan. Ugyanez játszódik le ma a hittől elszakadt laodiceai gyülekezetekben is. Vasárnap elindul a templomba, imaházba puszta megszokásból, kopott lelkiismerettel, üres szívvel a kegyességet mímelő, de annak az erejét megtagadó, az üres látszatra büszke csapat, aztán fedezet nélküli felajánlásokat tesznek ott, sőt túlbuzgóságukban még azt is elhazudják kórusban: - ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, amiből természetesen egy szó sem igaz; egy szóval, a halleluja-hangulatban úgy érzik, hogy ők kiváltságosak, tehát mindenképpen különbek, mint azok, akik nem vesznek részt ebben a méltatlan színjátékban. Amikor hazaérnek, a valóság ismét kijózanítja őket, s a vasárnapi ebédnél meg a hétfői munkakezdésnél már semmi sem különbözteti meg őket az úgynevezett világi emberektől. Az éktelen harag pedig az ellen irányul, aki ezt leleplezi, mert az illúzió mindennél fontosabb, ehhez ne merjen nyúlni senki se. Mackintosh írja: "Mindebből azt látjuk, hogy a világban Isten bizonyságtételével szemben a legerősebb ellenállást azok fejtik ki, akikben megvan ugyan a kegyesség látszata, ám annak az erejét megtagadják (2Tim 3,5). Az ilyen emberek tudják ugyanazt tenni, ugyanazokat a formákat és szokásokat felvenni, ugyanazokat a nézeteket vallani, és tudnak ugyanúgy beszélni, mint mások. Ha az igazi keresztyén Krisztus szeretetétől szorongatva az éhezőnek enni ad, a mezítelent felruházza, a beteget meglátogatja, a Szentírást terjeszti, traktátusokat oszt szét, az evangéliumot hirdeti, imádkozik és dicsőítő énekeket énekel, ugyanezeket a névleges keresztyén is meg tudja tenni. Az utolsó napokban az igazság ellen kifejtett ellenállásnak éppen a Jannes és Jambres- féle szellem a különös jellegzetessége. Mennyire szükséges, hogy ezt világosan megértsük! Milyen fontos tudni: "Ahogy Jannes és Jambres ellene szegült Mózesnek, úgy ezek is", a magukat szerető, a világot kereső, és az élvezeteket hajhászó hitvallók, "ellenszegülnek az igazságnak!" "A kegyeség látszata" nélkül nem akarnak élni, mert azt a szokás így kívánja, "de annak erejét megtagadják", mert ez önmegtagadást kíván. A "kegyesség lényege" magában foglalja Isten követelményeinek elismerését, az ő királyságának a szívbe való plántálását, és végül mindezeknek gondolkozásunkban és életmódunkban való következetes megvalósítását. A névleges keresztyén mindebből semmit sem ismer. A kegyesség lényege a fentebb idézett helyen felsorolt utálatos jellemvonások egyikével sem férhet meg, a látszat azonban eltakarja, bántódásuk nélkül elrejti azokat. És ezt szereti a látszat-keresztyén, aki nem akarja vágyait elnyomni, kedvteléseit feladni, szenvedélyeit megzabolázni, vonzalmait legyőzni, és szívét megtisztítani. Csak éppen annyi vallásosságra vágyik, amennyi saját megítélése szerint szükséges ahhoz, hogy mind e világon, mind a másvilágon a lehető legtöbb előnyt élvezhesse. Nem ismeri az e világról való lemondást az eljövendő kedvéért."(Mackintosh C. H.:Elmélkedések Mózes második könyvéről, 7-11. fej.) Ez a tipikus Laodicea. A látszat azért olyan roppant veszélyes, mert annyira átalakíthatja az embert a vele való felelőtlen játék, hogy a tudathasadás tartós lesz. Színészeknél gyakrabban fordul elő ez, akik hosszabb időn át túlságosan mélyen beleélik magukat egy általuk is nagyon kedvelt szerepbe, hogy nem tudnak már, vagy csak nehezen, kibújni a szerepből. A második világháború folyamán több száz német származású kanadai katonát úgy készítettek fel németországi kémfeladatokra, hogy hosszú időn keresztül, pszichológusok segítségével felvettek egy idegen személyiséget. A háború után többen elmegyógyintézetbe kerültek vagy öngyilkosságot követtek el, mert olyan tökéletesen beleélték magukat új személyiségükbe, hogy nem tudtak többé kibújni belőle; nem találtak vissza eredeti személyiségükbe. Roppant veszélyes játék valóságos hívő helyett egy látszat-hívő szerepébe bújni, mert a tudathasadás tartóssá válhat. Tudjuk, hogy a mai gyülekezeti forma, amely semmit sem őrzött meg az újszövetségi gyülekezet alapelveiből, egyenesen farizeus-klónozó intézménnyé vált, ahol a futószalagon gyártott farizeusok eljátszhatják vasárnaponként a "tökéletes hívő" szerepét. Ezek a klónozott farizeusok a bemerítéstől a koporsóig egy centiméterrel sem kerülnek közelebb Isten országához. Vannak köztük rossz szerepjátszók, akik még a gyülekezetben sem tudják megfékezni mérgező nyelvüket, eltitkolni abnormális becsvágyukat, irigységüket, féltékenységüket, és vannak kiváló színészek, akik a gyülekezetben olyan tökéletes, példamutató hívőt játszanak, hogy szinte családtagjai sem akarják elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, aki otthon egész héten keresztül a tökéletes világi ember, sőt nem ritkán, maga a megtestesült Sátán. Miközben az álhívő azt játssza, hogy gazdag, erős, nincs szüksége semmire és senkire, már egyáltalán nem veszi észre, hogy nyomorult, szegény, vak és mezítelen. A maszk-viselésnek, a szerepjátszásnak a vakság a szörnyű következménye. Ez a vakság pedig azért olyan veszélyes, mert a vak meg van győződve arról, hogy ő tökéletesen, sőt a legtökéletesebben lát, ezért kialakul az az ördögi kör, amelyből már nem tud szabadulni, ha nem tér meg. Arról, hogy hogyan alakult ki ez a laodiceai állapot a mai kereszténységben, Mackintosh azt írja, hogy egyik oka az, hogy a Sátán harcmodora változott meg. Kezdettől fogva nyíltan és erőszakosan szegült szembe Isten igazságával, amelynek a Bibliában számtalan bizonyítékát találjuk, de a Timóteushoz intézett levél 3. fejezetében a legcsekélyebb utalást sem találjuk már erre: "A nyílt erőszak átengedte helyét egy sokkal ravaszabb és veszedelmesebb módszernek: az üres hitvallásnak és emberi majmolásnak. Az ellenség most nem az üldözés fegyverével jelenik meg, hanem a hitvallás köpenyegében. Azt vallja és utánozza, amit előbb támadott és üldözött. Ezáltal egy időre a legnagyobb előnyöket vívja ki magának. Hogy az ember, mint elesett és megromlott teremtmény, önző, pénzszerető, fennhéjázó, gőgös, stb., az nem meglepő; de hogy ezeket a tulajdonságokat a "kegyesség látszatába" burkolja, az a Sátán különös erőfeszítésének a jele, amellyel az utolsó napokban az igazságnak ellenáll. Hogy az ember azokat a bűnöket, vágyakat, szenvedélyeket, amelyek az isteni szentség és tisztaság forrásától való eltávolodásának szükségszerű következményei, minden gátlás nélkül gyakorolja, az nem feltűnő jelenség, mert természetét története végéig sohasem fogja megtagadni. Ha azonban másrészt az Úr Jézus szent nevét összekapcsolva látjuk emberi istentelenséggel és halálra érett gonoszsággal, - ha látjuk, miként keverik össze az emberek a legszentebb alapelveket legszentségtelenebb cselekedeteikkel, és ha végül a Római levél első fejezetében vázolt pogány romlottság jellegzetességeit a "kegyesség látszatába" bujtatva szemlélhetjük, akkor valóban elmondhatjuk, hogy mindezek az utolsó napok rettenetes ismertetőjelei…Semmi sem járul inkább hozzá az igazság erejének gyengítéséhez, mint az a tény, hogy akik egyáltalán nem állnak az igazság befolyása alatt, mégis ugyanazokat a dolgokat művelik, mint azok, akik e befolyás alatt állnak. Ez a Sátán eljárási módja ma is. Azt akarja, hogy minden ember igazi keresztyénnek lássék. Szeretné velünk elhitetni, hogy valóban keresztyén világ vesz körül bennünket, holott általában csak hamisított keresztyénséget látunk magunk körül. Ez a keresztyénség messze esik az igazi bizonyságtevéstől, és az ellenség arra szánja, hogy az igazság megszentelő és megtisztító befolyását feltartóztassa."(Mackintosh C. H. : Elm. Móz. 2. k. 7-11. fej.) Egy ismerősöm, aki egy pünkösdi gyülekezet tagja, lelkesen számolt be az ökumenikus összejövetelekről. Egy katolikus papot olyan forró szavakkal dicsért, hogy láng csapott volna ki a szeméből, ha valaki ezzel kapcsolatban a legcsekélyebb kétkedő kérdést merte volna feltenni neki. Áradozott róla, hogy az összejöveteleken milyen mély imái vannak, s milyen sok házasságot megmentett már a széthullástól. Csakhogy ebben semmi rendkívüli sincs. Mély imákra és házasságok megmentésére nagyon sok hitetlen ember is képes. Rengeteg mélynek tűnő ima a plafont sem éri el. Ezeknél az összejöveteleknél a találkozások alapja tisztázatlan, s ez a legnagyobb baj. A találkozás a golgotai kereszt alatt történik-e, ahol mindenki leteszi bűneit: pünkösdi tanait és katolikus tanait, és Krisztus megváltó vérében újjászületve egy valódi krisztusi közösség indul el Megváltójával a keskeny úton? Vagy a Sátán szervezte az összejövetelt, ahol mindenki eljátssza a tökéletes hívőt, a tolerancia bajnokát - "hiszen az a fontos, ami összeköt, s nem az, ami elválaszt bennünket" -, s utána mindenki megy vissza a maga egyházi sivatagába, s az egyik azzal dicsekszik ott, mennyire irigyli őt a családja, mert ő megkapta a "szellemkeresztségben" a Szent Szellemet, azok még nem; a másik meg elégedetten letérdel Mária előtt. Otthagyta-e ez a pap a katolikus egyházat, ahogy azt Luther és mások tették? Ha továbbra is az egyház tagja, akkor köti az esküje, s akkor hinnie kell az egyház rettenetes tévtanaiban. Szolgálhat-e valaki két urat? Úgy tűnik, az ökumenizmusban, illetőleg az alulról jövő "karizmatikus" mozgalmakban sikerült ezt a lehetetlent megvalósítani. Ha Jézusnak ilyen páratlanul kemény szavakat kell használnia az utolsó napok hittől elszakadt laodiceai keresztyénségére, akkor bizonyos, hogy sok ok vezetett a mai nyomorult állapothoz. Jézus az efezusi gyülekezetet arra figyelmezteti: "Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki", a szárdiszi gyülekezetet: "Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt". Mindkét gyülekezetben megvan még a képesség, hogy visszaemlékezzen azokra a napokra, amikor az első szeretetben elindultak Jézussal a keskeny úton, hogy megerősödjenek az Úrban és az ő hatalmas erejében (Ef 6,10), mert csak így lesznek képesek megállni az ördög mesterkedéseivel szemben (11.v.); és csak akkor lesznek képesek hívatásukat betölteni: lelkeket menteni, ha nem térnek le arról az útról, amelyet az Úr kijelölt számukra, s ha kínosan ügyelnek a gyülekezet tisztaságára, egységére és az egészséges tanításra, hogy elhiggye a világ, hogy ők Isten kiválasztott és elhívott népe. A laodiceai gyülekezetet nem emlékezteti már az Úr arra, hogy miből esett ki, és arra sem, hogy amit kapott és hallott, tartsa meg, hiszen egy erejét fitogtató, látszatokba fulladt, szánalmas keresztyénség már képtelen felmérni, miből esett ki, és nem tudja megtartani, amit kapott és hallott, mert sorozatos kompromisszumokban rég feláldozta ezt már a Sátán oltárán. Bizonyos vagyok abban, hogy nem véletlen, hogy olyan gyülekezetben nőhettem fel, amelyet nem ismert el az állam akkor még, éppen ezért megmaradt a világ, de különösen a vallásos világ által lenézett, megvetett kis krisztusi nyájnak, amilyen kezdettől fogva volt az igazi (nem az államegyházi!) kereszténység. Ez a körülmény segítette akkor még abban is, hogy nem kellett a világ által elismert kisegyházat játszaniuk, Lutherre vagy Kálvinra hivatkozniuk, mint tanításuk alapjára, hanem egyedül Krisztusra. Büszkén őrzöm ma is születési anyakönyvi kivonatomat, amelyben az áll: "Vallása meg nem állapítható". Életem végéig hálás leszek Istennek, hogy megkímélt az emberek által gyártott vallásoktól, és azért is, hogy legfogékonyabb éveimben egy valóban krisztusi gyülekezetben nőhettem fel. A második világháború befejezése utáni hónapokban mélyreható szellemi ébredés indult el a metodista gyülekezetekből, s ennek nyomán sokan tértek meg. Rövid egy-két évig a legtöbb és legfontosabb vonatkozásban úgy éltünk, mint az első (még nem ülő!) gyülekezetek. Ez a szellem ma is meghatározó etalon számomra. Akkor még a falusi emberek életviszonyai is sok vonatkozásban hasonlítottak az első században élt keresztények életviszonyaihoz, ennek ellenére más felekezetekből nem áradt ki már ez a szellem, mert azok akkor már a laodiceai stádiumban voltak; azokat a második világháború katasztrófája sem tudta már felébreszteni. Viszont ahol Isten hatalmasan munkálkodik, ott a Sátán is megjelenik hamarosan. 1947-ben elismerte a metodista felekezetet az állam, majd hamarosan iskolapéldája lett annak, amitől Pál olyan erélyesen óvta a korinthusi gyülekezetet: én Pálé, én meg Apollósé vagyok. Azt a tiszta evangéliumi bizonyságtételt, amit a gyülekezetek tettek, bemocskolta és a világ előtt hiteltelenné tette a beteges emberi nagyravágyás, az irigység, a féltékenység, nem egy esetben mind a tanítói, mind a pásztori szolgálatra való alkalmatlanság, a klerikális rendszer bevezetése. Mindezt azért mondtam el, mert közvetlen közelről láttam, részese voltam, és megbizonyosodtam arról, hogy egyetlen ember, egyetlen közösség sem válhat Isten áldásának csatornájává, ha nem tér vissza az örök forráshoz, s ha nem vigyáz kínosan annak a tisztaságára; ha nem fordít hátat a világnak, ezen belül is legelőször a Sátán trójai falovának, a vallásos világnak. Isten nem tölt szent áldást szentségtelen, szennyes edényekbe. Hogy még világosabb legyen: Isten nem tölt áldást moslékos vödrökbe. Nem kell az edénynek a törhetetlent játszania, mert hamar cserepek lesznek belőle; nem kell díszesnek, tehát feltűnőnek lennie, de Krisztus vérének kell megtisztítania, mert Isten sohasem látja e nélkül tisztának. A krisztusi közösség létrejötte és feladata rendkívül egyszerű. Jézus földre jövetele óta mindig voltak olyan emberek, akiknek a "jó hír" feltörte szívük vastag páncélját, s ennek hatására megbánták bűneiket, letették ezt a sötét terhet a kereszt alá, és újjászületve vállukra vették a keresztet, és követték Megváltójukat a keskeny úton. Mindig találtak olyan helyet, ahol ketten vagy hárman összegyűlhettek Krisztus nevében, hogy dicsőítsék Istent, és a Szent Szellemtől kapott különböző adományaikkal felkészítsék egymást a szolgálat végzésére: Krisztus Testének építésére, az evangélium hirdetésére. Ez a krisztusi gyülekezet feladata. Szeretném a krisztusi gyülekezet lényegét egy hasonlatban elmondani, hogy a mai generáció - amely laodiceai gyülekezetekben éli azt a langyos látszatéletet, amelyet az Úr gyűlöl és utál - ráébredjen arra, hogy miből esett ki gyülekezete. A mentés prototípusa Szerte a világon, a tengerpartok nagy része tele van víz alatti alattomos szirtekkel, zátonyokkal, ahol az elmúlt századokban a hajótörések mindennaposak voltak. Sok ember lelte halálát ezeken a helyeken. A krisztusi tanítványoknak a szívébe volt vésve a testvéri szeretet, a felebarátok segítése. Ezért egy zátonyos partszakaszon figyelőszolgálatot szerveztek meg, és hajótörés idején, életük kockáztatásával mentették az embereket. Hogy megóvják a figyelőszolgálatban levőket az időjárás viszontagságaitól, építette a parton egy kis kunyhót. Az évek során sok embert sikerült megmenteniük, s így a hírük is elterjedt. Lassanként mind több ember csatlakozott hozzájuk, hogy részt vegyen a mentésben. Az újonnan jöttek egy része magával hozta a világ szemléletét is, amelytől nem is akart megválni. Ők már nem a mentést tartották mindennél fontosabbnak, hanem a kunyhóban való összejövetelt. Nekik már nem tetszett az egyszerű, de praktikus kunyhó, ezért azt javasolták, építsenek egy nagyobb mentőotthont. Amikor ez elkészült, berendezték drága bútorokkal, orgonával, stb. A mentőkunyhóból klubhelyiség lett, amelyben a tagok már olyan jól érezték magukat, hogy teljesen leszoktak a mentésről. Egy szép napon az alapító tagoknak rá kellett döbbenniük arra, hogy a mentés legnagyobb akadálya maga a "mentőotthon", illetőleg a benne uralkodó szellem. Ezért elhagyták ezt, és a part egy másik részén új kunyhót építettek, és folytatták a mentést. A következő generációk ismét klubházat építettek az új kunyhó helyére, és teljesen elfelejtették a mentést. A "maradék", a Krisztushoz hű maradt néhány ember elhagyta a klubházat, új kunyhót építettek, és folytatták a mentést. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen"(Jn 3,16). Ezért Isten arról is gondoskodott, és gondoskodik folyamatosan, hogy mindig legyenek tanúi és üzenethordozói a világban, akik ezt a drága üzenetet eljuttatják a bűnben élő világnak. Ezért a világi klubbá vált gyülekezeteket folyamatosan hagyták el a történelem során, s így ma is azok a Krisztushoz hű és engedelmes tanítványok, akik "nem szennyezték be a ruhájukat". A kihűlt, elidegenedett klubokban való megmaradás lenne hűtlenség Krisztussal szemben. Ők nem maradhatnak ott, ahol Krisztus sincs már ott, hiszen kitaszították az ajtón, hanem ki kell menniük hozzája a táboron kívülre (Zsid 13,13). Nem tudják, és ne is akarják feltartóztatni azt az ítéletet, amelyet Isten először az ő háza népén kezd el (1Pét 4,17), hanem menjenek ki belőle, hogy ne legyenek részesek bűneiben, és a rámért csapások ne érjék őket (Jel 18,4). "Az emberek sokféle alapon, sokféle központ körül, vagy tetszés szerinti célból jönnek össze, de a Szent Szellem csak az elvégzett megváltás alapján, Krisztus személye köré gyűjt össze azért, hogy Isten számára szent lakóhelyet készítsen" (1Kor 3,16-17; Ef 2,21-22; 1Pét 2,4-5) - mondja bölcsen Mackintosh C. H.: Elm. Móz. 2. k.). "Ha az ember az isteni bizonyságtétel világosságának ellenszegül, akkor a szívbéli elvakultság és makacsság ítélete alá esik. Isten magára hagyja őt, és a színen megjelenő Sátán ész nélkül viszi a romlásba" (Mackintosh C. H.: Elm. Móz. 2. k.). Más szóval, akik ellenszegülnek az igazságnak, hogy általa üdvözüljenek, azokat Isten kiszolgáltatja "a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak"(2Thessz 2,10-12). A teljes egyháztörténelem a tanúbizonyság arra, hogy "nincs semmi, ami úgy el tudná vakítani az értelmet, megkeményíteni a szívet, és megrontani az ember egész erkölcsiségét, mint egy vallás - Krisztus nélkül!"(Mackintosh C. H.: Elm. Móz 5. k.). Ez érvényes a katolikus, a protestáns, a kisegyházi vallásokra épp úgy, mint a számtalan szektára. Aki elveszítette az önmegítélés képességét, mert a kegyesség látszatával megkeményítette szívét, annak megkeményedett a lelkiismerete is, és már nem ismeri fel, hogy a mai ökumenizmus alatt a Sátán a pogányság legdurvább és legsötétebb formáit állítja vissza a keresztyénség neve alatt. A 2Tim 3-ban az apostol az tanítja, hogy a pogányságnak valamennyi szörnyűsége, amelyet a Rómaiakhoz írt levél első fejezetének vége felsorol, az utolsó napokban ismét meg fog jelenni a keresztény hitvallás álarcában, a kegyesség látszatával, hogy megtévessze, és egy karámba terelje a névleges kereszténységet, hogy az Antikrisztus megjelenésekor készen legyen az az egységes masszává gyúrt tömeg, amely majd készségesen, mint egy beprogramozott automata, letérdel eléje és imádja őt. Ma bemehet az ember bármelyik nyugati, névleges keresztény gyülekezetbe, hívják azt pünkösdinek, baptistának, vagy százféle fantázianévvel megjelöltnek; végtelen megelégedettséget lát az arcokon, többnyire csupa lezárt korsót talál a padokban, amelyekbe Krisztus már semmit sem tud beletölteni, és semmit sem tud kiönteni azokból. Nyilván a laodiceai gyülekezetben is elhangzott még az, hogy vétkeztünk, mint a mai névleges keresztyénségben, de a szívbe nem hatol már, mert abszolút üres formulává vált. Milyen bűnvallás az, amelyet nem követnek mindenki által látható mély konzekvenciák? "A száj vallomása, ha a szív mit sem érez, teljesen értéktelen. Nem nehéz elmondani: vétkeztem. De gyakran éppen ez a sietős vallomás bizonyítja, hogy nem érezzük igazán a bűnt, s a szívünk kemény és töretlen. A lelkiismeret érzi, hogy bizonyos bűnvallásra szükség van, de alig van valami, ami jobban megkeményíti a szívet, mint a bűnvallás szokása a bűn átérzése nélkül. Én azt hiszem, hogy a szakadatlan bűnvallás, bűnvalló formulák puszta elmondása Isten előtt mindig is a legveszélyesebb csapdák egyike volt a keresztyénségre nézve… Ha esetleg nincs is leszögezett formulánk, a szívünk csinál magának, amint ezt többé-kevésbé mindnyájan tapasztaljuk"(Mackintosh C. H. : Elm. Móz. 5. k.). Hogyan bánunk szent fogalmainkkal? Az üres formákkal kapcsolatban hadd mondjak el egy példát. Valahányszor baptista gyülekezeti tagokkal találkoztam, kézfogáskor mindig a hideg futott át a hátamon az "Úr áldja meg!" köszöntésre. A szó valódi értelmében összerezzent, s ma is összerezzen a szívem, amikor láttam vagy látom, hogy a száj gépiesen mormogja, de a szív a valóságban nem áll mögötte. Számomra az áldás annyira szent fogalom, hogy nem merném egy formálissá vált üdvözlésben elkoptatni, ezért mindig a napszaknak megfelelően köszöntem vissza, amiért egyesek láthatóan úgy néztek rám, mint ahogy hitetlen emberekre szokás nézni. Sajnos, az állandó és felelőtlen használatban minden szó elkopik, jelentéktelenné válik, ezért szent fogalmainkat úgy kellene őriznünk, mint a legdrágább gyémántokat a páncélszekrényben, és valóban csak a megfelelő időben lenne szabad elővenni őket. A Biblia figyelmeztet bennünket, hogy egykor minden szóról számot kell adnunk, s így nyilvánvaló, hogy a szándékosan elkoptatott szavainkról is. Ha egy baptista apa a fia halálos ágya előtt azt mondja: Az Úr áldjon meg! - akkor ez az üressé vált formula semmiféle nyomot sem hagy már a fiúban, annyiszor hallotta, hogy súlytalanná, jelentéktelenné vált, épp úgy, mint Ézsau szívében az áldás. Sőt, még csodálkozva felkiálthat a fiú: - Hát már elmegy, édesapám? S ami még ennél is szomorúbb, hogy három-négyéves gyermekek is így köszöntik már a felnőtteket. Mit jelent később nekik, évtizedes koptatásban az "áldani" szó? Abszolút semmit! Egyszerűen ugyanolyan babonás cselekedetté vált, mint a különböző katolikus egyházakban a keresztvetés. Egy híres német kerékpárversenyzőt - aki minden verseny előtt keresztet vetett - megkérdeztek az újságírók, hogy ilyen mély a hite Istenben? Nevetve válaszolta, hogy ő olyan ateista családban született, hol már sok generáció óta nem hisznek Istenben, s ennek megfelelően ő is ateista. Hát akkor miért vet keresztet? - kiáltottak fel őszinte meglepődéssel a már sok furcsaságot látott tudósítók. - Óh, hát csak arról van szó, hogy babonás vagyok! Ő legalább őszinte volt. Minden katolikus babonából vet keresztet, hiszen a krisztusi kereszt jelentőségét még hírből sem ismerik, mert ha ismernék, akkor nem vetnének naponta ötszázszor keresztet a széles úton, hanem újjászületett tanítványként a vállukon hordoznák azt a keskeny úton. Így hát, amikor ott áll a gyülekezet ajtajában egy baptista hívő, és harminc embernek darálja le meggondolatlanul, hogy "az Úr áldjon meg!", akkor nem tesz mást, mint keresztet vet, vagy a pogány rózsafüzért forgatja a kezében. Németországban, egy négyezer lakosú község metodista prédikátora, az önkormányzat hivatalos heti lapjában hirdetést adott fel egyik évben, mi szerint szilveszterkor, a helyi metodista gyülekezetben bárki áldásban részesülhet az új évre. Magyarul: Isten áldása akciós áron! Amíg a készlet tart! - Vajon, mit tanulhatott ez a prédikátor a teológiai intézményben? Már azon se lennék meglepődve, ha doktori disszertációjának az lett volna a címe: Hogyan tehetjük Isten áldását leértékelt árúvá? Alcím: A gyülekezeti létszám növelésének korszerű módszerei. Az a parancsolat, hogy "Ne mondd ki hiába Istenednek, az úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!"(5Móz 5,11) örökérvényű, és támpontul szolgál számunkra, hogyan bánjunk szent fogalmainkkal. Mély igazság rejlik abban a szólásban, hogy a pokolba vezető út is jó szándékokkal van kikövezve. Isten előtt hiába magyarázkodunk jó szándékunkkal, ha saját akaratunk vezetett bennünket. Ha emberek áldanak meg valakit, akkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy az áldás forrása mindig Isten, tehát az ember csak közvetítője az áldásnak. Az áldás messze több, mint kegyes kívánság. Isten áldásának elutasítása átokká válik. Az átok az áldás sötét oldala, és nem választható el egyszerűen attól. A megáldottat Isten birtokba veszi, s ezért életét ennek megfelelően kell újjáalakítania. Így a megáldott Izráelnek meg kell tartania az Istennel kötött szövetséget. Ha megszegi ezt, átokká válik az áldás. Megismétlem: Isten áldásának elutasítása átokká válik. Ezért nem szabad ezt felületes, elkoptatásra való, üres köszönési formulává degradálni! Mennyivel értelmesebb volt az első keresztények köszönési formulája: "Örüljetek!" Ráférne ez ma is minden olyan felekezetre, amely képes még bűnbánatot tartani és megtérni. De melyik gyülekezetben láthat ma még valaki krisztusi örömet?! Valódi katasztrófa hívő életünkben, ha megelégedettség lesz úrrá rajtunk, s megakadályoz bennünket abban, hogy észrevegyük, mennyire töredékes minden az életünkben, s milyen nagy szükségünk van a megbocsátásra, s az ebből levont konzekvenciákra. Milyen nagy szükségünk van arra, hogy Krisztus minden tanítása - nemcsak azok az igék, amit egyes Bibliák vastag betűvel szednek - vezérfonallá váljon életünkben; hogy csak a fel nem vizezett krisztusi tanítás vezéreljen bennünket, mert minden idegen tanítás kiszélesíti a keskeny utat. Azt pedig tudjuk, hogy a kiszélesített utak - bármivel indokolják is ezeket - szükségszerűen a kárhozatba vezetnek. Mindig halálosan komoly dolog, ha Jézus nem mutathatja meg nekünk többé, mi a betegségünk, és melyek a betegségünk valódi okai, mert magabiztosságunk lezárja előtte az utat. Előtte mi mindig szegények és betegek vagyunk, akik "kevés erő"-vel rendelkeznek, mert a gazdagságunk, egészségünk, erőnk nem bennünk, hanem benne van. Izráel népe a sivatagban egy gramm mannát sem tartalékolhatott másnapra, de mindennap újból és újból bőségesen részesült belőle. "Tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss." Jézus hűséges, ezért nem hagy bennünket magabiztosságunkban elpusztulni, hanem hozzánk jön tanácsával. Sajátságos vásárlás ez, mert mivel fizethetnénk mi felbecsülhetetlen kegyelméért, szeretetéért, hűségéért? Jézus mindent ingyen ad. Isten hívó szava: "Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek!"(Ézs 55,1). Ez az, amit összetörettetés és alázat nélkül egyetlen ember sem tud elfogadni; rettenetes énje megakadályozza ebben. Mi Jézustól mindent megvehetünk, amire szükségünk van. Még soha senki sem kopogtatott Jézus ajtaján, akinek ő ne nyitott volna ajtót. Szívesen látott vendégként bánik velünk - ami fordítva ritkán fordul elő! - és bőségesen megajándékoz bennünket mindazzal, ami a vele való életünkhöz szükséges. Szeretetének és türelmének jele, hogy tanácsot ad, holott hatalma van arra, hogy parancsoljon és ítélkezzen. Jézus azt tanácsolja a gyülekezetnek, hogy tőle vegyenek tűzben izzított aranyat, mert csak ezzel dicsőíthetik Istent; csak Isten országának romolhatatlan kincseivel gazdagodhatnak meg maguk is valóban. Csak a tűzben izzított arany a Krisztusban való élet igazi bizonyítéka, tehát nem kegyes kulissza. Csak a benne való maradás, a magunkat áldozatként való odaadás az az élet, amelyből Jézus napi ítéletének tüze eltávolíthatja a salakot, elvégezheti a nélkülözhetetlen tisztító műveletet. Akkor vagyunk valóban gazdagok, mert kegyelme gazdagított meg bennünket, és a vele való közösség nem öncsalás. Külsőségekben gazdag volt a gyülekezet, éppen úgy, mint a mai nyugati névleges keresztény gyülekezetek. Tagjai a legújabb divat szerinti drága ruhákat viselték, épp úgy, mint a mai gyülekezeti tagok. A vidék nevezetes volt a fekete gyapjúból készült kabátokról, kendőkről, csakhogy a hívőknek "fehér ruhára" van szükségük, amelyeket azonban kizárólag Jézus megbocsátása által kapunk ajándékba. Csak ez a ruha fedheti be szégyenünket, lelki nyomorúságunkat, szellemi mezítelenségünket. A fehér ruha megigazulásunk Isten előtt, amelyet Jézus Krisztus szerzett nekünk a golgotai kereszten. Nincs más megigazulás! Az elégedett, önigazult, a kegyesség látszatában fürdőző ember nem érheti el. "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa"(Mt 5,3). A városban Aszklepiosz templomához volt csatolva egy gyógyászati felvilágosító hely, ahol a Közel-Keleten széles körben elterjedt szembetegségekre lehetett gyógykenőcsöt vásárolni. Az a "szemkenőcs", "gyógyító ír", amelyet Jézus ajánl a gyülekezetnek, Isten Szelleme, amely megnyitja a szemünket, hogy önmagunkba lássunk, romlottságunk legmélyére, amelyből feltörnek bűneink. Aki ennek segítségével bűnei mocsarának a mélyére lát, nem mondja többé, hogy tulajdonképpen nem is vagyok olyan rossz ember, ha vannak is kisebb hibáim, de mégis különb vagyok, mint a többiek körülöttem. Akit a Szent Szellem átvilágít, nem tartja többé nagynak, másoknál különbnek önmagát, hanem olyannak, aki napról napra, lépésről lépésre a mennyei mannából: a kegyelemből él (Fil 2,3-4). A Szent Szellem vezetése és befolyása alatt még évtizedek múlva is tudni fogjuk, milyen nagy szükségünk van a megbocsátásra, sőt, akkor tudjuk igazán. Ez nem érvényteleníti azt, amit a 2Kor 3,18-ban olvashatunk: "Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által dicsőségről dicsőségre." De még mindnyájan úton vagyunk. Még nem értük el a célt. Még mindnyájan nagy gondot okozunk a Szent Szellemnek. Aki nincs ennek tudatában, az okozza a legnagyobb gondot neki, és az van a legnagyobb veszélyben. Isten Szellemének szemkenőcse meggyógyítja beteg szemünket, látóvá tesz bennünket. Minél mélyebbre látunk magunkban, s minél előbbre jut bennünk Jézus műve, annál borzalmasabb területeket fedezünk föl bensőnkben. Jézus előrehaladó művének csalhatatlan jele, hogy minél mélyebbre látunk magunkban, annál több kárt fedezünk fel, amely feltárásra és gyógyításra szorul. "Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak"(Mt 5,4). Áldottak azok, akik Isten Szellemének szemkenőcsében részesültek, és adjanak hálát naponta ezért az Úrnak. Csak nekik van esélyük arra, hogy egyszer a tiszta szívűekhez tartozzanak, azokhoz, akik meglátják Istent (Mt 5,8). "Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem. Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek" Nos, ha egy világi bíróság állapítana meg egy testületről olyan súlyos vádpontokat, amelyek erről a gyülekezetről elhangzottak, akkor azt a testületet feloszlatná, és börtönbe juttatná. Jézus szeretete azonban senkit sem ad fel. Ha nem tud Igéjével meggyógyítani bennünket, akkor megkíséreli ítéletével a mentést. A 19. versben rendkívüli hangsúly van az "én" személyes névmáson. Jézus azt mondja: csak én vagyok az, aki nem büntet a büntetés kedvéért; aki nem fegyelmez a fegyelmezés kedvéért, hanem egyedül azért, hogy életedet megmentsem, és első szeretetedről eltávolítsam a rá rakódott vastag, megkeményedett, szennyes hordalékréteget. Eközben az ítélete és fegyelmezése gyakran olyan mélyreható gyermekei életében, mint egy sebész kése, amely mélyen belevág a testbe, hogy a pusztító rákdaganatot maradéktalanul eltávolítsa. A mi gondolkodásmódunknak, beállítottságunknak rendkívül szokatlan, sőt furcsa, hogy ilyen kemény ítélet után Jézus nem azt mondja a gyülekezetnek, amit mi várnánk, nevezetesen: pusztulj el, hogy ne fertőzd meg a többieket is, hanem azt mondja: "Akit én szeretek". Mi szeretnivaló van még egy laodiceai gyülekezetben, egy névleges kereszténységben? Nos, az az egyik legnagyobb problémánk, hogy mindent a saját romlott szívünkkel ítélünk meg, és nem tanuljuk meg Jézus Krisztus látásmódját. Bizonyíték erre Jézus tanítványainak gondolkodásmódja is. Amikor Jeruzsálembe menve betértek egy samáriai faluba, hogy szállást készítsenek az Úrnak, és azok nem fogadták be, akkor a tanítványok rögtön ki akarták irtani őket: "Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket!? De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen szellem van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse"(Lk 9,51-56). Mi ösztönszerűen minden sértésre sértéssel, minden ütésre még nagyobb ütéssel válaszolunk. Én most magunkról, az ő tanítványairól beszélek, tehát rólam meg rólad, és nem a világban élő emberekről, akiknél ez természetes. És ami a legszörnyűbb, nem is sejtjük, hogy a leggonoszabb szellemet dédelgetjük magunkban, akinek a tanácsára véljük úgy, hogy az ég is rendelkezésünkre áll, s ha kell - gondosan ügyelve arra, hogy mindent a "kegyesség látszatába" burkoljunk -, tüzet (nem kérünk!) parancsolunk le onnan azokra, akiket a mi meggyőződésünk alapján el kell pusztítani, persze, Isten nevében. Isten szigorú parancsa ellenére, elmegyünk a vetésbe a konkolyt kitépni, miközben valójában gondosan vigyázunk arra, hogy a konkoly meg ne sérüljön, de a búzát vérgőzös szemmel írtjuk. A mindnyájunk számára kötelező gyakorlati megszentelődésnek igen magas fokát érte el már az, aki minden sértésre már ösztönszerűen megbocsátással válaszol, és minden ütésre az Úrtól tanult imával: Uram, bocsásd meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik. Amíg ezt a fokot nem érjük el, addig Isten áldását sem közvetíthetjük. Jézus senkit sem ad fel! Nem adja fel egyetlen gyülekezetét sem! Ezt persze túlságosan sokszor félreértjük, és félreértik a hittől elszakadt gyülekezetek is, amelyek számára "a keresztről szóló beszéd bolondság"(1Kor 1,18), hiszen vakon hisznek az általános üdvözülés ostoba, de széles körben népszerű tévtanában. Jézus senkit sem ment meg erőszakkal vagy automatikusan. Ha így lenne, akkor az Újszövetség csak a Jn 3,16-ból állna. Jézus azt mondja: "Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben…Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az Ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon"(Jn 12,46.48) Egy ember vagy egy gyülekezet számára elvben felbecsülhetetlen érték, hogy Jézus nem adja fel őt, de a gyakorlatban ez inkább súlyosbítja helyzetét, ha nem tér meg. Egy igazság, amit megismerünk, de nem e szerint élünk, az végül elítél és megsemmisít bennünket. Nem elég, hogy az Úr mentőövet dob nekünk a hullámokba, a mentőövet meg is kell ragadni, ki kell úszni a partra, és követni őt. A kinyújtott kéz csak akkor éri el célját, ha hiszünk abban, hogy megment bennünket, ha meg is ragadjuk, és többé el nem engedjük. Laodicea Krisztus beteg gyermeke, amelyen szeretne segíteni. Ha a beteg gyermek beképzelt, makacs, önfejű, s továbbra is hisz abban, hogy egészséges; vagy ha betegségét saját receptje alapján akarja kikúrálni, akkor az orvos nem tud rajta segíteni. Végzetes bűnt követ el, aki úgy véli, hogy Jézus szeretetének egyetlen célja, hogy segítsen rajta, ha bajban van. Ez a szeretet meg akar menteni bennünket, ezért, ha kell, paradox módon hagy nagyon mélyre zuhanni bennünket, hogy felébredjünk, és megragadjuk a mentő szeretetet. Akiben eléri célját, az mélységes hálát fog adni érte. Mind Péter, mind Júdás nagyon mélyre zuhant, de míg a régi énjétől megszabadult Péter fel tudott állni és visszatérni Jézushoz, addig Júdásnál pontosan az ellenkezőjét látjuk: nem tudta bűnös énjét feladni, s ez az én szükségszerűen a pusztulásba vitte őt. Péter megőrizte a hitet Urában - amiért Jézus imádkozott (Lk 22,31-32) -, de Júdás már régen feladta azt. A hit nélküli ember pedig olyan, mint a lehulló őszi falevél, amelyet oda sodor a szél, ahova akar. Péter háromszor tagadta meg Jézust, s a feltámadott Úr a Tibériás-tengernél éppen háromszor kérdezi meg tőle, hogy szereti-e őt (Jn 21,15-19). Jézus nem azt kérdezi attól, aki követni akarja őt: - Hiszel-e bennem? Bár ez nagyon fontos. Azt sem kérdezi: - Egyetértesz-e tanításaimmal? Bár ez is nagyon fontos. Nem kérdezi: - Be vagy merítve (megkeresztelkedtél?)? Kész vagy-e meghalni értem? Használod-e kegyelmi adományodat (adományaidat) a gyülekezet építésére? Nem, ő nem ezt kérdezi, hanem mindnyájunknak egyetlen kérdést tesz fel: - Szeretsz-e engem? Aki erre igennel tud felelni, az minden kérdésre pozitív választ adott, s így nincs értelme azokat külön feltenni. Az 1Kor 13,1-3-ban azt olvassuk: "Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból." Értelmetlen lett volna ezt leírni, és Jézus kérdései Péterhez, illetőleg hozzánk is értelmetlenek lennének, ha nem lenne keresztyén élet szeretet nélkül - keresztyénség Krisztus nélkül. Mintaszerű tagja lehet valaki egy egyháznak, egy gyülekezetnek; feláldozhatja érte vagyona, ideje nagy részét; bemerítkezhet, taníthat, prófétálhat, prédikálhat, hegyeket megmozdító hitet bizonyíthat, de ha nem a Jézus iránti feltétlen szeretet motiválja hitét és minden cselekedetét, akkor mindez értelmetlen. Jézus félreérthetetlenül kijelentette: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!"(Mt 7,21-23). Egyáltalán nem az a döntő, hogy mit tettünk, hanem hogy az Úr Jézus iránti szeretetből és odaadásból tettük-e? Sok mindent csak azért teszünk, mert mások azt mondják, ez a helyes; mivel úgy ítéljük meg, hogy erről lehet felismerni az igazi keresztyént; mert egyszerűen így szoktuk meg; mert dicsőséget, elismerést keresünk, stb. Életfontosságú tudni azt is, amit Jézus ezzel kapcsolatban nem mondott: nem mondja azt, ha egy egyedül üdvözítő egyház tagja vagy, ha részt veszel pogány miséken, ha gyónsz, ha letérdelsz az "ég királynője" előtt, ha megkapod az utolsó kenetet, akkor bemehetsz a mennyek országába. Azt se mondja, ha bemerítkezel, ha szorgalmasan gyülekezetbe jársz, akkor bemehetsz a mennyek országába. Még sorolhatnám hosszan a pokolba vezető cselekedeteket, meg azokat is, amelyek ugyan fontos tartozékai egy keresztény életnek, de még sem érdemelhetjük ki általuk az üdvösséget. Jézus azt mondja, kizárólag az megy be a mennyek országába, tehát az üdvözül, aki Isten akaratát hajtja végre. Az ő akarata pedig az, hogy ismerjük fel abszolút elveszettségünket, fogadjuk el Fia értünk hozott áldozatát, és újjászületve kizárólag őt kövessük a keskeny úton. Aki őt követi, az többé nem a saját erejében bízik; az megtartja az ő Igéit, mert az életet jelentik számára; s az nem fogja elárulni Mesterét és Urát. Röviden: Isten akarata az, hogy szeressük Jézus Krisztust, mert ez lényünk lényege. Aki ehhez bármit hozzáfűz, az nem Isten akaratát cselekszi. Amíg nem tanuljuk meg a Bibliából, mások életéből és a saját életünkből Isten látásmódját, addig nem tudjuk felismerni Isten országában a prioritásokat. Súlyosan tévedünk, s ez nem marad beláthatatlan következmények nélkül, ha nem ismerjük fel Péterben önmagunkat. Megjátsszuk a hőst, pózolunk mások előtt: "Uram kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is"(Lk 22,33), s a szívünkbe hatoló ezer fokos érzelemfröccs el is hiteti ezt velünk; sőt összehasonlítjuk magunkat másokkal, hogy kiemeljük, mégis csak mi vagyunk a kiválóbbak: "Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom"(Mt 26,33). Igen, van egy önerejére építő, saját erejétől duzzadó, formaságokba merevedett, magabiztos keresztyénség, amelynek a szívéből már nem árad ki Isten szeretete: "Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók"(1Jn 2,19). Az ezer fokos érzelemfröccs pillanatok alatt semmivé foszlik, és marad a kihűlt, légüres szív. Amikor Jézus háromszor kérdezi meg Pétert, hogy szereti-e őt, akkor a többi tanítvány is jelen van. Jézus még sem mondja többes számban, miután megajándékoztalak benneteket a sok hallal, ami a hálóban van, megkérdezem tőletek, hogy szerettek-e engem? Nem, Jézus személyesen Pétert kérdezi, hogy szereti-e őt, és mindig személyesen a többi tanítványtól, Tamástól és a többiektől is külön-külön: és tőlem, tőled, tőle kérdezi, hogy szeretjük-e őt. Nem az a kérdés, hogy a gyülekezet szereti-e őt, hanem te szereted-e őt? Ha az Úr meghatalmazottja a gyülekezettől kérdezi, hogy szereti-e Jézust, akkor a Szent Szellem egyenesen tőled kérdezi ezt. A szívedhez szól, és neveden nevez. Megkérdezi, miért akarsz ehhez a gyülekezethez tartozni? Mert a gyülekezeti tagok a legszebb arcukat mutatják vasárnap? Mert a prédikátor olyan kedves, megnyerő egyéniség; s olyan "jól" beszél? Miért akarsz bemerítkezni? Mert tartozni kell valahová? Vagy a Jézus Krisztus iránti olthatatlan szeretet vezet? Jézus nem azt kérdezi Pétertől, hogy Isten országát, vagy a gyülekezetet, vagy a missziót szereti-e, hanem kizárólag azt, hogy őt szereti-e? Mivel emberi módon gondolkodunk, és szinte semmi időt sem fordítunk arra, hogy megtanuljuk Isten látásmódját, szeretném itt a félreértések elkerülése végett nyomatékosan kihangsúlyozni, hogy nem Jézusnak van szüksége a mi szeretetünkre, hanem nekünk. Hogyan tudjuk követni azt, akit nem szeretünk, vagy azt, aki közömbös számunkra? Hogyan tudunk hinni abban, akit nem szeretünk? Hogyan tudunk engedelmeskedni annak, akit nem szeretünk? Persze, hallom, ahogy kórusban mondják erre: mi nagyon szeretjük Jézust. Csakhogy ez szemenszedett hazugság. Lehet, hogy a szíved tele van egy szép történet elolvasása után forró érzésekkel, de ezek az érzések olyanok, mint a hajnali harmatcseppek, amelyek az első "világi" napsugár hatására nyomtalanul eltűnnek. A szeretet elsősorban nem érzelem, hanem cselekedet: önfeláldozás. "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért"(Jn 15,13). Jézus nem azt mondja, hogy a szívünk legyen tele állandóan testvéreink, felebarátaink iránt a szeretet érzésével, mert ez rendkívül illékony anyag, hanem áldozzuk fel a teljes életünket: időnket, erőnket, tudásunkat az életmentő evangélium terjesztéséért - ez a valódi szeretet. Szép cselekedet kimenteni egy fuldoklót a vízből, az már kevésbé, hogy utána minden időnket leköti a pózolás a tévé és az újságírók kamerája előtt. Reggeltől estig zsebeljük be a dicséreteket ezért a hőstettért, a parlamentben átvesszük a magas kitüntetést, miközben fogalmunk sincs arról, hogy a hajléktalan, akit kimentettünk a vízből, néhány nap múlva éhen halt, vagy megfagyott a szabadban. Idegen szellemek a gyülekezetben Egy szabadegyházi gyülekezetben - nem fontos, hogy hol - szinte vasárnaponként állt fel valaki, hogy "bizonyságot tegyen" arról, mennyire szereti gyülekezetét. Nem volt nehéz e divattá vált buzgalom okát megtalálni, ugyanis az ok maga a prédikátor volt. Szó szerint, mindent megtett azért, hogy a gyülekezet szeresse őt, és mindenki tudta, hogy a prédikátor elvárja ezeket a vallomásokat, amelyeknek - ha nem is közvetlenül - közvetve ő volt a főszereplője, s így a dicsőség is az övé volt. Már olyan pótolhatatlannak tartotta magát, hogy ha valahova el kellett utaznia vasárnap, akkor inkább egy másik felekezetből hívott el prédikátort helyettesítésre, mint sem saját gyülekezetéből bízott volna meg valakit, pedig sokan alkalmasak lettek volna erre, sőt még függetlenített helyettese is volt, de az csak az énekkart vezethette. Az újszövetségi mintától abszolút idegen, egyprédikátor-rendszerű gyülekezet mintaképe lehetett volna, az ebből következő minden ellentmondással együtt. Soha senki sem állt fel azzal, hogy ő Jézus Krisztust szereti, ezért szereti gyülekezetét is. S ami a legszomorúbb, hogy mindenki azt hitte, hogy minden a legnagyobb rendben van, s ennél nagyobbat nem is várhat el az Úr tőlük, mint hogy szeressék gyülekezetüket. Senki nem vette észre, hogy idegen szellem hatolt a gyülekezetbe, hogy mellékvágányra állítsa azt azzal, hogy megváltoztatja a prioritásokat: már nem a Jézus Krisztus iránti szeretet állt első helyen, hanem a gyülekezet iránti elvont, elvben való szeretet, amelynek a hátterében, de a valóságban a középpontjában a végtelenül kedves, okos prédikátor, s néhány kedves testvér állt, akikkel olyan jól el lehet csevegni, mert mindig és mindenben osztják a mi véleményünket. Ahol, s akinek a szívében nem Jézus áll az első helyen, ott minden üres, céltalan és fölösleges, még akkor is, ha különben nagyon fontos. A zsoltáríró kezében nem volt írott Biblia, mégis felismerte és vallotta már évezredekkel ezelőtt: "Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!"(Zsolt 73,25-26). János apostol arra tanít minket: "Mi szeretjük őt, mert ő előbb szeretett minket"(1Jn 4,19 - Schlachter-fordítás). Ha nem a Jézus Krisztus iránti szeretet áll szívünkben az első helyen, s ez nem lesz nyilvánvalóvá mindazok előtt, akikkel találkozunk, akkor hiábavaló volt minden. Ezt Jézus világosan Márta tudomására hozta, hogy mi is okuljunk belőle (Lk 10,38-42). Mit szeretünk a gyülekezetben? Mit szeretünk a Bibliában? Jézust és kizárólag Jézust egyedül? Vágyakozunk a vele való közösségre, az Igéjére, a közelségére, mert az örök életet jelenti számunkra? Ha csak Jézust szeretem, nem kell már mást tennem? Nem kell jobban, eredményesebben szolgálnom őt? Nem kell kitartóbban az egészséges tanításra törekednem? Nem kell többet törődnöm a gyakorlati megszentelődésemmel? Nem kell jobban szeretnem testvéreimet és felebarátaimat? Az egyetlen dolog, hogy őt szeressem? Természetesen, ez utóbbiakat senki sem állíthatja így, még kérdés formájában sem, hiszen az előbbiek mind - sok más feladattal együtt - a Jézus iránti szeretetből következnek. Arról van szó - s ez nemcsak a laodiceai gyülekezetre, hanem a teljes mai keresztyénségre érvényes -, hogy sokat fáradozhat valaki Isten országában anélkül, hogy a Megváltót szeretné. A Sátán a Gyülekezet megszületésétől fogva minden erejével arra törekszik, hogy a Jézus iránti szeretet helyébe mást ültessen, s ezzel a Gyülekezetet holtvágányra terelje. Ha végigtekintjük az egyháztörténetet, a hét gyülekezethez szóló üzenetet, és a mai helyzetet a keresztyén világban, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Sátán, sajnos, nem hiába fáradozott és ma sem fáradozik hiába. De az is igaz, hogy senki sem szeretheti Jézust, ha parancsolatait nem tartja be. Az Úr Jézus maga figyelmeztet bennünket: "Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat"(Jn 14,15). Ez a Jézusban való hit, és a hozzá fűződő szeretet próbája, és nem az érzelmi kitörés, vagy üres és formális hitvallások szajkózása. Az Úr Jézus földi élete végén azt mondta: "Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást"(Jn 13,34-35). Szeretik a "testvérek" egymást a laodiceai gyülekezetben? Úgy szeretik egymást, ahogyan az Úr Jézus szerette őket? Ha igen, akkor hogyan fordulhat elő, hogy senki sem veszi észre, hogy az Úr Jézus már nincs ott a gyülekezetben, hanem kívül, az ajtó előtt áll, és vár, hátha valaki meghallja szelíd-halk kopogását, kinyitja az ajtót, elhagyja végleg a hitetlen tábort, hogy vele járjon a keskeny úton? Tudja-e mindenki - tehát a világ -, hogy a laodiceai gyülekezetben (a mai hitehagyott keresztyénségben) az Úr Jézus tanítványai vannak, akik szeretik egymást, sőt úgy szeretik egymást, ahogy Jézus szerette őket? Van olyan mai keresztyén, aki pirulás nélkül igennel merne felelni erre? Ha Jézus már nincs ott a gyülekezetben, mert a hitetlenség, a kihűlt szeretet, az idegen szellemek, a merev formalizmus kiűzte őt onnan, akkor kinek a testét építik a gyülekezetben? Ki van ott középpontban? Ki állítja össze a vasárnapi szórakoztató műsort meg a színtelenített, szagtalanított, gondosan fertőtlenített, ötperces "prédikációt"? Ki a gyülekezet ura? Óh persze, a gyülekezetek még tele vannak üres lózungokkal, klisékkel és kaptafákkal, szórakoztató verklikkel, nemzeti himnuszokkal, kórusban eldarált miatyánkkal, egy szóval: eredetinek látszó keresztyén kulisszákkal, mert a névleges keresztyénség ura, a Sátán, nagy hangsúlyt fektet arra - ahogy Mackintosh mondta -, hogy elhitesse, hogy valóban és valódi keresztyén világ vesz körül bennünket. És miért? Hogy az igazság megszentelő és megtisztító befolyását feltartóztassa. A Sátán első számú közellensége a Gyülekezet megszületésétől fogva Jézus Krisztus, és támadásának első számú célpontja: a Krisztus iránti szeretet. Aki ezzel nincs tisztában, és nem vonja le ebből a megfelelő konzekvenciákat, annak az élete még a hulló falevélnél is nyomorultabb. Térj meg! Egy krisztusi tanítvány életében döntő, hogy minden percben tudatában legyen annak, hogy minden, amivel Ura megajándékozta, s amivé alakítja őt, az nem magántulajdona, amivel tetszés szerint rendelkezhet. Mindaz, ami az ő befolyása alatt vagyunk és leszünk, az csak a tőle való függésben a miénk. Őnélküle a régiek vagyunk. Ezért egy életen keresztül tőle függünk, ha szeretetünk köteléke elég erős. Abban a pillanatban, amikor már elég erősnek érezzük magunkat, és függetlenítjük magunkat tőle, a tőle kapott aranytallérok közönséges kavicsokká válnak, mint László király legendájában. Vagy más hasonlattal, elveszítjük hajkoronánkat, és vele minden erőnket, mint Sámson. A laodiceai gyülekezet tipikusan az a modern gyülekezet, amely már egyáltalán nincs tudatában tulajdonképpeni szellemi szükségleteinek, ahol e helyett pompás keretekkel, és minden olyan anyagi dologgal megelégszenek, amit pénzért meg lehet vásárolni. Létrehozták azt a klerikális gyülekezeti formát, amelyben már halvány nyoma sincs az újszövetségi gyülekezetnek, s amelynek egyetlen célja már csak az, hogy az önigazult, két úrnak szolgáló farizeus vasárnaponként kiélhesse magát benne. Jézus egész levele, szigorú figyelmeztetése, az ilyen önelégült magatartás ellen irányul. Üzenetére csak egyetlen felelet lehet: a tékozló, pontosabban, az elveszett fiú a "szemkenőcs" segítségével felismeri és elismeri szörnyű bűneit, bűnbánatot tart, és teljes igyekezete arra irányul, hogy visszatérjen elhagyott Urához. Tarts bűnbánatot: kezdd el újból! Mindenki számára van új kezdet, amíg a kegyelmi idő le nem jár. A "bűnbánatot tartani" görög kifejezést nehéz átültetni nyelvünkbe. Minden komolysága mellett nem komor, és a meghajlás nem hideg merevség, hanem felszabadító érzés, a tehertől való megszabadulás öröme hatja át. Amikor a szakadékban fekszik valaki, s úgy tűnik, bűneiből nincs már szabadulás, nincs szebb az újrakezdés felemelő lehetőségénél. Térj meg! A bűnbánat logikus konzekvenciája a megtérés, ahogy ezt a tékozló fiú példázatában is látjuk. A megtérés nem célba érkezés, ahogy ezt nagyon sokan tévesen gondolják, hanem lehetőség az újrakezdésre. A tékozló fiú az atyai házba érkezésével nem ért célba, hanem újra kezdi elrontott életét, és immár az Atya megbocsátásával, tanácsaival és felügyeletével elindul a halálba vezető széles út helyett, az élethez vezető keskeny úton, ahol - jó, ha tudjuk - nem díszmenet vár ránk. A tékozló fiú nem darált el atyjának egy bűnvalló formulát, olyat, amelyből oly sok van a névleges kereszténységben, s amelyekkel úgy lehet bűnvallást tenni, hogy a bűn miatti bánat sohasem hatol már el a szívig, hanem azt mondta: "Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened"(Lk 15,21). És ez a helyes sorrend. Először Istentől kérünk bocsánatot, és rögtön utána azoktól az élő személyektől is, akikkel szemben elkövettük bűneinket. Nem elég a nehéz hátizsákot titokban vagy éppen teátrális mozdulatokkal letenni, hanem ki kell bontani, mindent kirakni belőle, hogy mindenki lássa, mi volt benne. Egy lelkipásztor írta, hogy egy magas világi beosztással rendelkező férfi kérte bemerítését. Az volt a kikötése, hogy ez a lakásán, a saját medencéjében történjen, mert az ő pozíciójában a nyilvános bemerítkezés nagyon kínos procedúra lenne számára. Egy másik férfi egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy újból és újból elmesélje, hogy milyen rettenetes ember volt ő. Környékükön barátjával minden kocsmából kihajították az embereket, amikor megjelentek ott, hogy dorbézoljanak. S lám, Jézus még őt is meg tudta gyógyítani. Valójában a "megtérése" csak abból állt, hogy nem járt már kocsmába, de a gyülekezetekből - mert több gyülekezetből is kizárták összeférhetetlen magatartása és téveszméi miatt - mérgezett nyelvével, kínos okoskodásaival, szereptévesztésével továbbra is kihajította az embereket. Jézus az ajtó előtt áll és kopog. Bármennyi remény van ebben, a valóságban rendkívül szomorú kép. Egy gazdag gyülekezetben már nem jut hely Jézus számára. Sok festő megfestette már ezt a jelenetet, s mint tudjuk, az ajtón kívül nincs kilincs, mert ezt az ajtót, amelyen Jézus kopog, csak belülről lehet kinyitni. De mi van, ha valaki elvesztette hallását, vagy elnyomja a halk kopogás hangját a pénz, a siker, a tévé, a zenegépek, énekkarok bömbölése; az önelégültség dorombolása, a közömbösség vastag szigetelő rétege? A kopogás mindenkinek külön-külön szól a gyülekezetben. Azok, akik meghallják még, és kinyitják az ajtót, azt ígéri Jézus, hogy betér hozzájuk, velük vacsorál - ahogy tanítványaival tette -, és ők vele. Amíg Krisztus az ajtón kívül áll, addig nincs valódi közösség keresztények között, mert a valódi közösség egyetlen fundamentoma Jézus Krisztus, és nincs valódi gazdagság sem. Az ökumenizmus mai formájában sohasem lesz valódi, krisztusi közösség, mert a hamis kompromisszumok ára éppen Jézus Krisztus. A tévelygő szemnek szép lehet, ha öt-hat pap, különböző felekezetből kiáll a gyülekezet elé, és mindegyik egy-egy részletet olvas Jézus főpapi imádságának (Jn 17) második részéből: "…hogy mindnyájan egyek legyenek", és közösen elmondják a Miatyánkot. A Biblia igéivel vissza lehet élni, de azt is tudjuk, hogy ez esetben "a betű megöl"(2Kor 3,6). Felelőtlen, és nem következmények nélkül maradó cselekedet Jézus szavait ilyen alávaló módon kiforgatni, és szégyenletes egy benső szellemi egységet egy szánalmas, s valójában csak óhajokban létező külső egységre vonatkoztatni, amelynek antikrisztusi mentalitását, hihetetlen veszélypotenciálját minden valódi hívő látja. A mai ökumenizmusban a laodiceai "gazdagok" találkoznak, akik a valóságban "meztelenek". Ők azok, akik: "Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók"(1Jn 2,19). Őket olyan olcsó maszlaggal meg lehet szédíteni, hogy hagyjunk fel a gyűlölködéssel, és ne arra helyezzük a hangsúlyt, ami elválaszt, hanem arra, ami összeköt bennünket. És soha senki se kérdezi már, hogy ugyan, mi köt össze bennünket? Jézus nem, mert ő régóta nincs ott már egyik felekezetben sem, s ha nem ő köt össze bennünket, akkor mi? Egy az Istenünk? Ez a föld teremtése óta a legnagyobb hazugság! Aki Jézust kilökte az ajtón kívülre, az olyan istent gyárt magának, amilyenre éppen szüksége van, és amilyet érdemel. És ha a vallások békét kötnek - halljuk naponta százszor -, akkor béke lesz a világon. S már alig érdekel valakit, hogy a Szentírás mit mond erről. Krisztus valódi tanítványai sohasem gyűlöltek senkit sem, mert senkit sem gyűlölhetnek, csak azokat a tévtanításokat, amelyeket emberek hoztak létre és terjesztettek. Nekik egyetlen "bűnük" az volt, hogy azt az evangéliumot hirdették, amely tisztaságával, világosságával leleplezte a sötétséget. A Szentírásból pedig tudjuk, hogy "az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak"(Jn 3,19). A krisztusi tanítványok sohasem üldöztek senkit sem, mert ez összeférhetetlen lenne a tanítványsággal, azért sem üldöztek senkit sem, ha nem fogadták el az emberek az evangéliumot, hanem imádkoztak értük. Gyűlölködéssel felhagyni az tud, aki évezredeken keresztül a gyűlöletből élt. A mai ökumenizmus olyan, mint egy kocsikerék küllők és kerékagy nélkül. A külső kerékívet sikerül jól-rosszul összetoldani korhadt kerékív-darabokból, de hiányzanak a keréktest valódi tagjai, a szilárd küllők, s ami a legtragikusabb, hiányzik a kerékagy, a fő, aki összetartja az egész keréktestet, s ezért ilyen közösség csak gyenge imitáció, öncsalás, mert a valódi kerék funkcióját sohasem töltheti be. A béke hangoztatása pedig mindig hatásos az egységes masszává gyúrt fanatikus tömeg előtt, akik a tömeglélektan hatására képtelenek már az önálló gondolkodásra. Jézus azt mondta: "Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Nem - mondom nektek -, hanem inkább meghasonlást…Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a leányával, és a leány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az anyósával"(Lk 12,51.53). Igen, az evangélium szétválasztja az ocsút a búzától; a látszathitet a valódi hittől; a névleges kereszténységet a valódi kereszténységtől, s ez még akkor is így van, ha az ellenség konkolyt (gyommagvakat) vet a búza közé. Nem a mi feladatunk a konkoly kiirtása, de a Szentírás megparancsolja, hogy mindent (tehát nincs kivétel!) vizsgáljunk meg, a jót tartsuk meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjunk (1Thessz 5,21). Gyermekkoromban messziről felismertem már a néhány centis búzában a konkolyt. Akinek van szeme a látásra, az meg is tudja különböztetni a valódi aranyat a gagyitól. Érdemes elgondolkodni Jézus kijelentésén, amit a farizeusoknak mondott: "Ti igazaknak tartjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket. Mert ami az emberek előtt magasztos, Isten előtt utálatos"(Lk 16,15). Lehet, hogy sok hittől elszakadt ember számára az ökumenizmus mai formája igaznak, magasztosnak tűnik, de Isten előtt minden látszat, minden hazugság utálatos. Úgy tűnik, a Miatyánk az ökumenizmus egyenimája lesz. Bizonyos, hogy amikor Jézus imádkozni tanította tanítványait, akkor nem akart papagájokat klónozni, hanem meg akarta tanítani őket az ima alapelveire, a helyes prioritásra és tömörségre (Mt 6,7). Tehát, lényegében egy mintakeretet adott a kezükbe, hogy ez alapján építsék fel imáikat. Valódi hívő közösségek nem tették papagájokká testvéreiket azzal, hogy kórusban elmondatták ezt, hogy azokat is nyilvános imára kényszerítsék, akik nem szoktak nyilvános helyen imádkozni, amire joguk van (Mt 6,6), és hazugságra kényszerítsenek olyan testvéreket, akiknek súlyos lelki problémáik voltak, vagy éppen olyan családtagokat, vendégeket, akik nem tértek meg, s ezért sem az Isten akaratának való alárendelést, sem a megbocsátást nem ismerik. Mint tudjuk, még a valódi hívőknél is pirosbetűs ünnep, amikor tiszta szívből elmondhatják: "…miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"(Mt 6,12). Jól tudjuk, mivel törékeny, földi testben élünk, az újjászületés után is még sokáig a régi beidegződések irányítanak bennünket, s így gyakran sokáig az agresszió ösztönösen bennünk is agressziót szül; ütésre automatikusan ütésre lendül a kezünk, s a megszentelődésnek igen magas foka már az, amikor az ütésre oda tudjuk tartani arcunk másik felét is, és azonnal megbocsátani az ütéseket. Az meg egészen különleges ünnep, amikor igaz szívből képesek vagyunk már kérni: m i n d i g é s m i n d e n b e n "legyen meg a te akaratod"(10.v.). A Miatyánk felelőtlen elmondatása egyenlő farizeus-klónozással. Ha csak egyetlen szó nem őszinte szívből jön, akkor az egész ima kártyavárként omlik össze, vagyis bűnné válik azokban, akik nem hitből mondják; tehát áldás helyett átokká válik. Krisztus tanítványai minden korban tudták - ahogy tudta ezt a filadelfiai gyülekezet is -, hogy az élő hit és az egészséges buzgóság csak akkor maradhat fenn és növekedhet, ha mindig tudatában vagyunk kevés erőnknek, s ezért szüntelen imádkozás, Isten dicsőítése és Isten Igéjének beható tanulmányozása révén maradunk szoros kapcsolatban az Úrral. Ha a személyes csöndet elhanyagoljuk, s úgy véljük, hogy az "istentiszteletnek" nevezett vasárnapi pogánykodáson való részvétel elegendő számunkra, akkor hamar ellangyosodunk, s velünk együtt a gyülekezet is, mert minden gyülekezet olyan, amilyenek a tagjai. A fokozatos lecsúszás olyan feltűnés nélküli lehet, hogy Istentől szívünkben már olyan messze távolodtunk, hogy csak egy súlyos eset tudatosítja ezt bennünk, illetőleg ébreszt fel bennünket. Ezért szólít fel bennünket az Úr a szüntelen éberségre. Mindnyájan tudjuk, hogy a laodiceai gyülekezethez intézett levél üzenete nemcsak ennek a gyülekezetnek szól, mint ahogy a másik hat levél sem csak az érintett gyülekezeteknek, hanem a Gyülekezet megszületése és elragadtatása közötti időszak teljes kereszténységének. A felvetett problémák mind korban időszerűek. Így többek között az első szeretet elvesztésének állandó veszélye (2,4); az üldözéstől való félelem miatt a bizonyságtevés elhanyagolása (2,10); a tanítás fellazítása, felvizesése (2,14-15); erkölcsi széthullás (2,20); a szellemi halál (3,1-2); az állhatatosság hiánya és a langyosság (3,15-16). Ezek a problémák ma éppen olyan aktuálisak, mint amilyenek az 1. században voltak. Mivel az egyes levelek személyesen Jézustól származnak, így különleges jelentőségük az, hogy Isten utolsó figyelmeztető szavai ezek a Gyülekezetéhez. Az utolsó figyelmeztetés azokhoz szól, akik készek a hallásra. Végzetes bűnt követ el az a gyülekezet, amely nem tartja szüntelenül napirenden az Úr utolsó figyelmeztetéseit, és nem vonja le belőle a megfelelő konzekvenciákat, tehát elsősorban azt, hogy addig kell cselekednünk "amíg nappal van,…mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat"(Jn 9,4). Ez az éjszaka, sok jel szerint, már nagyon közel van. Ezért, meg ahogy a következő fejezetből látni fogjuk, különösen aktuális Péter apostol figyelmeztetése: "Legyetek éberek, őrködjetek! Ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán jár körületek, keresve, kit nyelhet el"(1Pét 5,8 - elberfeldi fordítás). ÖKUMENIZMUS - A KORSZELLEM "TITANIC"-JA Hároméves nyilvános működése végén, néhány nappal kereszthalála előtt, tanítványai megkérdezik Jézustól: "és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének?"(Mt 24,3). Legnagyobb megdöbbenésünkre, Jézus nem a külső jelek felsorolásával kezdi válaszát, hanem figyelmeztetéssel, amivel értésünkre adja, hogy ez mindennél fontosabb: "Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus! - és sokakat megtévesztenek."… "Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek."… "Akkor, ha valaki ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus, vagy amott: ne higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék - ha lehet - a választottakat is. Íme, előre megmondtam nektek!"(Mt 24,4.11.23-24). De idetartozik a 26. 42. 43-44. vers is. Ha Jézus ilyen félreérthetetlen figyelmeztetéssel kezdi beszédét, és közben is minduntalan visszatér erre, akkor tudnunk kell, hogy ez jellemző állapot lesz az utolsó napokban. Azt is tudnunk kell, hogy ezek a "hamis krisztusok és hamis próféták" nem láthatatlan szellemek, hanem testi megjelenésükben találkozunk velük szinte mindenütt. S ha valaki most kétkedve ingatja a fejét erre - nagyon sokan lesznek ilynek -, akkor a leghatározottabban azt kell mondanom, hogy vagy hazugnak tartják Jézust, vagy sajnos, a sok millió funkcionális analfabétához tartoznak ma, akik ismerik ugyan a betűket, de nem értik meg azt, amit olvasnak. Jézus ugyanis azt mondta, hogy s o k a n jönnek majd az ő nevében. Ma az álkrisztusokat és álprófétákat megtestesítő gyűjtőfogalomnak a kódneve: ökumenizmus. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak ezen a mozgalmon belül működnek ezek. Aki nyitott szemmel jár az Újszövetségben, annak feltűnik, hogy az utolsó napokkal kapcsolatos sok-sok figyelmeztetés mind a sátáni megtévesztéssel kapcsolatos. "Szeretteim, ne higgyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba"(1Jn 4,1). De hogyan vizsgálják meg, ha nem kapták meg a Szent szellemtől ezt a kegyelmi ajándékot, tehát a szellemek megítélésének a képességét? Hiszen a Szent Szellem már nem is adhatja ezt senkinek sem a klerikális rendszerhez, más szóval az egyprédikátor-rendszerhez tartozó gyülekezetekben, mert egyszerűen nincs már igény erre. S ha lenne adománya, hogyan, mi alapján vizsgálódhatna még valaki? Mi a mérce? Itt válnak el útjaink, amelyek többé sohasem találkoznak már, mert nem párhuzamosan haladnak egymás mellett, hanem ellenkező irányba. Ez a vízválasztó a Szentírás: Isten Igéje! Számunkra - Krisztus tanítványai számára - ez volt, ez ma is, és ez lesz holnap is a kizárólagos mérce. Ezt a Bibliát a Szent Szellem hagyta jóvá a kánonban. A kánon görög fogalom. A függőónhoz hasonló mérőeszköz volt, amelyet építkezéseknél használtak. Ezzel lehetett megállapítani, hogy az elvégzett munka pontos volt-e vagy sem. Az első keresztények tudták, hogy a Biblia Isten tévedhetetlen szava, ezért kánont láttak benne: a hit és a tanítás valódiságának mérőeszközét. "Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szent Szellemtől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek"(2Pét 1,20-21). Abszolút hiteles mérőeszköz nélkül viszont csak önkényes magyarázatokra támaszkodhat valaki, tehát futóhomokra épít. Soha nem volt, ma sincs, és sohasem lesz egyetlen ember sem, egyetlen intézmény sem, amely betölthetné a kánon, tehát a mérce, más szóval a zsinórmérték szerepét. S ha azt mondtam, itt válnak el útjaink, akkor ezt úgy értettem, hogy számunkra a Biblia volt és marad a hit és a tanítás valódiságának a mércéje, szemben a névleges kereszténységgel, valamennyi keresztény felekezettel, ahol már régóta nem a Biblia a mérce, hanem "hagyományok" kódnév alatt a gonosz szellemek által sugallt emberi tanítások, illetőleg az üres külsőségek, merev szertartások, stb. Számunkra a világon csak egyetlen mérőeszköz van: az Isten által ihletett teljes Szentírás, amely balgaság azok számára, akik szándékosan az elveszettséget választották, de a kiválasztottaknak, akik elfogadták a meghívást, Isten ereje (2Tim 3,16; 1Kor 1,18). Isten Igéje az egyetlen eszköz a földön, amely "élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az izületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincs olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk"(Zsid 4,12-13). Ez az Ige az utolsó napokban, mint "világító lámpás" segít nekünk a megtévesztő szellemi jelenségek megítélésében: "Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben"(2Pét 1,19). Mivel a szellemi eltévelyedés jelenti az utolsó napok Gyülekezetére a legnagyobb veszélyt, ezért kivétel nélkül mindenkit és mindent meg kell vizsgálnunk az Ige fényében. Nincs olyan személyiség és nincs olyan mozgalom vagy tanítás a kereszténységben, akit és amit ne kellene haladéktalanul megvizsgálnunk. Isten Szelleme örül, ha engedelmeskedünk az Igének, ha mindenkit és mindent megvizsgálunk. Csak az emberi és ördögi bújik álarc mögé, mert semmitől sem irtózik annyira, mint a leleplezéstől. A leghatalmasabb és egyben a legnagyobb kárt okozó szellemi jelenség a mai kereszténységben az ökumenizmus. Mivel motorja, vagy ha úgy tetszik: az irányt megszabó vezérhajója a római katolikus egyház, ezért ez is úgy működik ma, mint egy fekete lyuk a világűrben, vagyis minden olyan felekezetet és hívőt elnyel sötétsége, amely a közelébe kerül. Meg kell vizsgálnunk, honnan jött, mi az alapja, milyen erők által halad előre, és mi a célja. Ez annál is fontosabb, mert a meghatározó felekezetek vezetői szemében ma már érinthetetlen szent tehén. Aki egyetlen kétkedő szót is mer feltenni még vele kapcsolatban, az már nemcsak e vezetők szemében követ el "istengyalázást", hanem a megtévesztett vallásos tömeg szemében is. Milyen alapra hivatkozik ez a mozgalom? A Sátán nagyon jól tudja, hogy az alap csak Isten meghamisított szava lehet, amelyen létrehozza a maga felépítményét, mert csak ily módon téveszthet meg sokakat, sőt, ahogy Jézus figyelmeztetett bennünket, még a választottak közül is sokakat. Ez annál is könnyebb, mert a szellemi alapok ismerete ma már csaknem a nullával egyenlő. Azoknak a generációknak, akik hagyományból váltak valamelyik protestáns egyház, pontosabban: protestáns "emlékmű" tagjává, már semmit sem mond a reformáció alapismerete, a "hitből való megigazulás", sőt ezt még jobban elsötétíti a szószékről hirdetett, felvizezett és a széttaposott morál szilánkjaival meghintett "szociális evangélium", politikai-nacionalista-soviniszta zagyvaságokkal megspékelve. Az ökumenizmust, a hittől elszakadt nyugati kereszténység hatalmas ellenreformációját nem emberek találták ki, ők - elsősorban a papság - csak hűséges végrehajtók, az abszolút közömbös tömeg pedig sodródik benne a pokol szakadéka felé. Más helyen is leírtam már, hogy a Sátán taktikája és stratégiája változott meg. Már nem kezd kilátástalan "harmincéves háborúba", helyette hófehér ruhában, felemelt áldó kézzel, "erkölcsi tekintélyként" jelenik meg mindenütt, hogy a tömeghisztéria hullámain, egy vízen járó jézust lássanak és imádjanak benne. Becsempészte a köztudatba üdvözítő módszerként a "dialógust". Pedig ez sem új dolog. Annyira nem, hogy Évának és vele együtt Ádámnak, ez okozta a vesztét a paradicsomban. A "kígyó" először nem akart mást, mint hogy dialógust kezdeményezzen, mert ha ez sikerül, akkor nyert ügye van, s amikor Éva elfogadta a párbeszédet - mert mi rossz lehet abban, ha az ember szóba áll valakivel? - ez egyben a vereséget is jelentette számára - illetőleg az emberiség számára -, mert ezen a páston csak a gonoszság győzhet. Aki úgy véli, hogy a vitában érvekkel győzhet ellene, az már a gonoszság fogságában van, mert elfelejtette, hogy "a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság szellemei ellen"(Ef 6,12). Isten nem arra szólított fel bennünket, hogy párbeszédet folytassunk az emberekkel, hanem arra, hogy az evangéliumot hirdessük nekik - s ahogy fentebb már szó volt róla - azért, mert Isten azt akarja, aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözülhessen. Ezért kedves azoknak a kiválasztottaknak és elhívottaknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik. A meggyőző erő nem bennünk, hanem Isten Igéjében van. Aki párbeszédet folytat, haszontalan szóharcba keveredik, amivel az evangéliumnak okoz nagy kárt, sőt gyakran menthetetlenül a kompromisszumok foglyává válik. Ezért parancsolja meg nekünk Isten Igéje: "Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez?(2Kor 6,14). Akit megtéveszt a hófehér ruha, a bárányálarc, és az elferdített bibliai fogalmakkal teletűzdelt vallásos halandzsa, az magára vessen, Jézus eleget figyelmeztetett bennünket a hamis krisztusokra és a hamis prófétákra. Aki nem akar látni - mert fél, hogy elveszíti vallásos illúzióit -, az nem is fog látni. Az a "lepel", amelyről Pál apostol ír a Róm 3,14-16-ban, a hitetlenség szimbóluma, és nemcsak az ortodox zsidók szemét takarja el, hanem a hittől elszakadt keresztények szemét is, mert ez a lepel "csak Krisztusban tűnik el". A Szentírás felszólít bennünket, hogy vessük le az óembert, és öltsük fel az új embert (Ef 4,22-24). Az új ember: Jézus Krisztus. Nem elég elvben felölteni, hanem reggel, felébredés után tudatosan az új embert: Krisztust kell felölteni, ha nem akarunk egész nap, egész évben, egész életünkben kiskorúakként (óemberünkkel) mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódni, más szóval, tökéletesen eltévelyedni. "Intelek titeket: a Szellem szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek"(Gal 5,16). A Szellemben élni, azt jelenti: egész nap, mindenhol Krisztusban élni. Ez a krisztusi kereszt hordozása a vállon. Ha ezzel lép be egy ökumenista összejövetelre egy valódi krisztusi tanítvány, akkor meg fogja tapasztalni a kereszt valódi súlyát. Nemcsak "őslénynek", kihalt állatfajnak fogják tekinteni, hanem bánni is úgy fognak vele. Önmagában az ökumenizmus nem rossz, mint ahogy önmagában a televízió készülék sem az, csak kibontakozási lehetőséget adnak annak a szennynek, ami bennünk van: kibontakozhat mindegyikben óemberünk; felszabadulhatnak és formát ölthetnek a lelkünk legmélyén lakó gonosz szellemek, röviden: olyan önkényesen felhúzott zsilip, amelyen kijöhet az, ami bennünk van. Tehát mindkettő csak hatásos eszköz: a legmegfelelőbb klisé a "belső tartalom" formába öntéséhez. Hitler és Sztálin nem tett mást, mint kihúzta a dugót abból a palackból, amelyben a gonoszság lakik. Egyiknek sem kellett iskolát nyitnia, hogy pribékekké képezzék ki a "jó" embereket, hanem csak megfelelő keretet kellett biztosítaniuk a pribék-szellem kibontakozásához. Ha az egyik gulágban a pribékek - akik néhány évvel azelőtt még az aranykeresztet csókolgatták a vég nélküli litániákon, de Krisztussal, a keresztény felebaráti szeretettel sohasem találkoztak - azzal szórakoztak, hogy fürdőbe vitték a rabok egy részét, s onnan egyenesen kizavarták őket a mínusz ötven fokos fagyba, ahol egymás hegyén-hátán pillanatok alatt csonttá fagytak, akkor nem Sztálin egyenes utasítására tették ezt, hanem a saját kreatív gonoszságukat élték ki csak. S persze, ahogy az már lenni szokott, a végén mindenért Hitler és Sztálin volt a felelős. Az ökumenizmus kiengedte a palackból az antikrisztusi szellemet, s ma már minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy benne "sok antikrisztus jelent meg: ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók"(1Jn 2,18-19). Aki részt vesz ebben a globális ellenreformációban, az, akár akarja, akár nem, az Antikrisztus világegyházát építi, s ezzel testestől-lelkestől maga is antikrisztusi lénnyé válik. Ha a Szentírás azt tanítja: "Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus"(1Kor 3,11), akkor a Sátán az ökumenizmusban pontosan az ellenkezőjét bizonyítja, vagyis, hogy annyi alap van, ahány vallás, mert - ahogy ő sugallja - mindegyikben ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak, és hadd ne soroljam tovább a Sátán rettenetes hazugságait, mert akkor magam is propagandistájává válok. Ezen az alapon minden út Istenhez vezet, s a Bibliára már csak azért van szüksége az ökumenikus ellenreformációnak, hogy elködösítse vele a Golgotához vezető utat. Ezt pedig láthatólag rendkívül eredményesen hajtja végre, bár nehéz szívvel kell ezt leírnom, de Isten Igéje ezt is megmondta előre. De végül is, a sok alap hirdetése csak a fellazítási taktika része, hiszen az ökumenikus kereszténységnek a fő alapja a római katolikus egyház tanítása. A német Bea kardinális írja "A keresztények egysége" című könyvében: "A valóságban joggal beszélhetünk fiakról és testvérekről. A keresztség által, ahogy Pál apostol tanítja, minden megkeresztelt Krisztus testének tagja lesz: Fia képéhez lesznek hasonlókká, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között (Róm 8,29); ahogy Péter mondja, az isteni természet részesei lesznek (2Pét 1,4), egy szóval, ahogy János mondja, Isten gyermekei (lesznek) (1Jn 3,1; v.ö. Róm 8,14; Gal 4,6). Tehát a keresztség által válik minden megkeresztelt testvérré, Krisztus nagy családjának tagjává. Ezt a méltóságot senki sem veheti el a megkeresztelttől, ha a dolog teljes ismeretében nem ő maga veti ezt el. Azok, akik az ősöktől örökölt keresztény örökséget jó hitben, tudatosan elfogadják és igenlik, ha nem is tartoznak a római katolikus egyház látható alkatához (ahogy XII. Pius pápa egyszer kifejezte), Krisztus misztikus testéhez rendeltettek hozzá, és e hozzárendelés következményeként erőt és kegyelmet kapnak egy keresztény élethez; bennük - ahogy XII. Pius mondotta - Krisztus Szelleme működik." Majd így folytatja a kardinális: "Mindazokat, és csak azokat, akik érvényes kereszteléssel bírnak, az egyháznak valami módon őhozzá tartozónak kell tekintenie, mint gyermekeit; s ha nincsenek is látható összeköttetésben vele, anyai gondoskodásban kell részesítenie őket." Magyarul ez fehéren-feketén azt jelenti, hogy egy mágikusan értelmezett keresztelő-újjászületés tana (értsd: tévtana) révén, minden keresztény-keresztyén, akár akarja, akár nem, akár tudja ezt, akár nem, automatikusan a római egyházhoz, s így a pápa fennhatósága alá tartozik. A látható egységet pedig a Róma ölébe való külső visszatérés jelenti. Ezt a célt szolgálják az ökumenikus fáradozások. A katolikus vezető személyiségek sohasem csináltak titkot abból, hogy a visszatérésért semmiféle lényeges engedményt nem tesznek, nem tehetnek, mert - ahogy Bea kardinális leszögezi: "Amit az egyház egyszer hittételként meghirdetett, azt a Szent Szellem segítségével hirdette meg, mint Isten egyik kinyilvánított igazságát, ami fölött ő (vagyis az egyház) semmi módon sem rendelkezhet." Ez a 22-es csapdájának legtökéletesebb változata. Az egyház létrehoz egy abszolút tetszés szerinti tévtanítást, "alátámasztja" összefüggéseiből önkényesen kiszakított igefoszlányokkal, majd kijelenti, hogy ezt az "igazságot Isten nyilvánította ki" kizárólag ennek az egyháznak (hiszen az ő felfogása szerint nincs más egyház!), ráütik a Szent Szellem pecsétjét, s onnantól kezdve ember nem nyúlhat hozzá a tanításhoz, sőt még az egyház sem rendelkezik vele (legalábbis papíron). Ez azt jelenti, hogy minden felekezetnek, minden kereszténynek el kell ismernie, hogy a katolikus hagyomány (az egyház dogmái, tanításai) a Biblia mellett (miközben a Biblia csak álcázó eszköz!) Isten kinyilatkoztatásának forrása; hogy - szerinte - az apokrif írások a Biblia teljes értékű írásaihoz tartoznak; hogy az embernek közre kell működnie üdvösségében; hogy a hét katolikus szentség üdvfontosságú kegyelmi eszköz; hogy a katolikus mise áldozati szertartás; hogy Jézus az utolsó vacsorán papokká szentelte tanítványait, s hogy innen ered a papság, illetőleg a papi hierarchia (amely a valóságban az evangélium sírásója volt és maradt); hogy a szenteknek Krisztus mellett (a valóságban csak nekik!) közvetítői szerepük van; hogy halottakért kell imádkoznunk (amit a Szentírás szigorúan megtilt!); hogy az egyháznak joga van búcsút (bűnbocsánatot) hirdetnie; hogy az üdvösség elnyeréséhez el kell hinni Mária testi mennybemenetelét, az "ég királynője" címét, gyakorlatilag (Krisztus helyett) "Közvetítő" szerepét Isten és ember között; hogy Isten ma is folyamatosan nyilvánít ki igazságokat a római katolikus egyházon keresztül (de aki ezt elhiszi, ezzel egyenesen hazugnak nyilvánítja ki a Bibliát!), és sorolhatnám vég nélkül a borzalmakat, amelyek a keresztény felekezetekben persze már rég nem azok, hiszen az ökumenizmusban nem arra kell helyezni a hangsúlyt, ami elválaszt, hanem arra, ami összeköt. Közben már szinte nincs olyan ép lelkű és ép értelmű ember, aki felfedezné még, hogy ezért az "egységért", amelyért állítólag Krisztus imádkozott, csak egyik félnek kell minden "elválasztó" tanítástól megszabadulnia, hogy gyakorlatilag nincs másról szó, mint hogy meg kell szabadulnia Jézus Krisztustól, mint a "megütközés kövétől", mint a legnagyobb tehertől. Ezt készségesen, sőt hallelujázva megtette már a nyugati laodiceai kereszténység. Már két évtizeddel ezelőtt önként térdeltek le Mária elé, ahogy ennek egy helyen önkéntelenül is tanúja voltam. Nos, címeket, rangokat lehet adományozni kosárszámra bárkinek, de ha a keresztről szóló beszéd bolondság marad valakinek, akkor semmit sem ért meg a Szentírásból. Jézus soha sem kérdezte meg senkitől sem, hogy meg vagy-e keresztelve, be vagy-e merítve? Nem, ő csak egyetlenegy kérdést tett és tesz fel mindig, mindenhol, mindenkinek: Szeretsz-e engem? Ha erre határozott igennel tud felelni, akkor hisz is abban, akit szeret, s ezért a keresztelés, bemerítés másod- vagy harmadrangú dolog csupán. Ha az egyház kijelenti, hogy tanításai Isten kinyilvánított igazságai, és ezeket a Szent Szellem segítségével hirdette és hirdeti ki, akkor elköveti - és elköveti mindenki, aki ezt elhiszi - azt a bűnt, amelyről Jézus azt mondta, hogy aki a Szent Szellem ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ezen a világon, sem a másvilágon (Mt 12,32). Aki azt mondja, hogy a "Szent Szellemtől kapott felhatalmazás alapján hirdeti Istennek azt a kinyilvánított igazságát", hogy halottakért kell imádkoznunk, és hadd ne soroljam fel itt a többit is, az egyenesen lábbal tapossa a Szent Szellemet, vagyis halálos bűnt követ el. Amit leírtam ebben a mondatban, gyakorlatilag az összes katolikus tanításra érvényes. Azért tértem ki erre részletesen még, mert a megvakult keresztény felekezetekben gyakorlatilag már senki sem látja, hogy milyen tűzzel játszik. Ugyanis, aki felismeri még, hogy ez a gyehenna tüze, az egyetlen percet sem tölt már el ezekben a halott közösségekben, sőt szigorúan elkülönül tőlük, hogy ne vállaljon közösséget gonosz cselekedeteikkel (2Jn 10-11). Ezt annál inkább meg kell tennie, mert a fertőző betegségekkel szemben senki sem immunis. Akinek van szeme még, láthatja, hogy milyen közönséges trükkel, kizárólag a kereszteléssel (bemerítéssel), tehát egy külső cselekedettel, amelyet legtöbb esetben tudatlan és tehetetlen csecsemőn végeznek el, mindenkit a római katolikus egyház "újjászületett" tagjává lehet nyilvánítani, s ezzel üdvözültnek elismerni. Nos, ezért van szükség a hagyományokra, mint a Bibliával egyenértékű tanításokra. Mert a Bibliában a keresztelés (bemerítés) nem feltétele az üdvösségnek. Aki az összes, ezzel kapcsolatos Igét elolvassa, az előtt hegycsúcsként magasodik ki: aki hisz, az üdvözül. Vagyis az üdvösség egyetlen alapfeltétele: a hit Jézus Krisztusban, mint Megváltóban, Mesterben és Úrban. Nincs ennél fontosabb, sőt nincs más! A Biblia fontos cselekedetnek, hitvallásnak tartja a bemerítést, amivel a megtért ember (és nem a gyermek vagy csecsemő) megvallja Isten előtt, s egyben tudomására hozza a világnak, hogy a régi, a bűnös ember meghalt, és Krisztusban új ember született, de lehetnek olyan okok, hogy önhibáján kívül nem tud ennek eleget tenni: Pl. a lator a kereszten Jézus mellett, vagy valaki halálos ágyán adja át az életét az Úrnak, stb. De ez nem akadálya annak, hogy ő is ingyen elnyerje Isten kegyelmét. A Szentírás alapvető igazsága, és vörös fonálként húzódik végig rajta, hogy Isten szemében nem a külső ember cselekedete az elsődleges, hanem a belső emberé. Persze, egyáltalán nem nehéz rájönni arra, hogy két évezred alatt miért éppen e körül csaptak össze a legnagyobb viták, s miért kellett ezért oly sok valódi tanítványnak az életét feláldoznia. Egy külső cselekedet nem nehéz, hát még akkor, ha az, akin elvégzik, nem is tud róla. Ha ezt a cselekedetet még kissé "átlényegítjük", "megalapozzuk" hozzá nem való igékkel, mint ahogy a kardinális tette, akkor az egyetlen "szent" eszköz lesz, amellyel mindenki a római katolikus egyház tagjává tehető, akár tud róla, akár nem. Vagyis így (sőt csak így!) lehet felépíteni egy világhatalmat, amelyben az egyház csak fedőnév. A kommunizmus ellen sem azért harcolt a római egyház olyan elszánt erővel, mert az ateista volt, hanem azért, mert fő riválisa volt a lelkek fölötti világhatalomért folytatott küzdelemben. Ha a római katolikus egyház egymilliárd fölötti taglétszámról beszél, akkor a saját szempontjából igaza van. Ugyanis - ahogy a napokban nyilatkozott erről a német tévében egy katolikus személyiség - az egyházat senki sem hagyhatja el. Formailag megszüntetheti a tagságot, de ez - ahogy az illető állította - legfeljebb arra jó, hogy megtakarítsa az egyházi adót (Németországban az állami adóval együtt hajtják be ezt), de az egyházat nem hagyhatja el, hiszen katolikus felfogás szerint még az örökkévalóságban is az "anyaszentegyházhoz" tartozik. A Krisztus kicsiny nyájához tartozók tudják, hogy "a keresztről szóló beszéd bolondság azoknak", akik az utolsó nagy ellenreformációban szándékosan az elveszettséget választották, s amit idézetként leírtam, mint e "bolondság" szemléltető eszközeként írtam le, hogy figyelmeztessem azokat, akik tudatlanul, kiszolgáltatva magukat rettenetes tanításoknak, sodródnak a szennyes árral, hogy a saját lelkéért mindenki maga fog felelni. Az utolsó napokban - miután minden feltétel adott már, beleértve a technikai eszköztárat is - a világ fejedelme összetereli nyáját a végső küzdelemre. Ez az összeterelés a globalizmusban a szemünk előtt történik. Valóságos egyesülési láz uralja a világot. Bankok, vállalatok, szervezetek, felekezetek, sőt vallások egyesülnek világszerte. De ez játszódik le az országok vonatkozásában is, gondoljunk az ENSZ-re vagy a NATO-ra. Az egyik legnagyobb egyesülésnek, a Római Birodalom újjászületésének nemcsak tanúi, hanem egyenesen résztvevői vagyunk az Európai Unióban. A cél, hogy 2010-re nyolcszázmillió ember tartozzon az Európai Unióhoz. Ahogy sűrűsödnek a problémák a világon - klímakatasztrófa, terrorizmus, gazdasági világválság, stb. - annál jobban felgyorsul ez a folyamat, s ezzel együtt mind nagyobb jogot kapnak a földi hatalmak az ember fölötti ellenőrzésre. Ma az ökumenizmusban már nem az a fő jelmondat: "Világ keresztényei egyesüljetek!", hiszen lélekben már régóta egyesült a hittől elszakadt nyugati kereszténység, hanem "Világvallások egyesüljetek!". A katolikus egyház sohasem volt tagja az Egyházak Ökumenikus Tanácsának, egyszerűen azért, mert egy tagsággal egyenrangú egyházaknak ismerte volna el a többi egyházat is, amit sohasem fog megtenni, mert mint látni fogjuk, nem teheti meg, de minden rendezvényen ugyanolyan szavazati joggal rendelkezett és rendelkezik, mint a tényleges tagok. Persze az "ugyanolyan" nagyon is relatív fogalom, mert aki beletekint az elmúlt száz év konferenciáinak anyagába, az azonnal felismeri, hogy ki ült a kormánykerék mögött. Az az egyház, amely hosszú évszázadokon keresztül megpróbálta diplomáciával, politikai eszközökkel, példátlan erőszakkal, inkvizícióval megteremteni az egységet, áttért egy sokkal eredményesebb módszerre: a cukrosmadzag-akcióra, amellyel csalogatni meg (feltűnés nélkül) megfojtani egyaránt lehet. A cukrosmadzag neve: II. vatikáni zsinat, illetőleg "jó pápa" meg "karizmatikus pápa". A mai általános tudatlanságra jellemző, hogyha megkérdeznénk ezer embert, akkor kilencszázkilencvenkilenc és fél azt mondaná, kizárólag azon az alapon, mert így hallotta, hogy a második vatikáni zsinat jelentősen megváltoztatta a katolikus egyházat, holott erről szó sincs. A változhatatlanság az egyházfelfogásával függ össze. A katolikus tanításokat "tévedhetetlen" zsinatok rögzítették dogmákká. Ezeket nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy a római katolikus egyház megszűnjön római katolikus egyház lenni. A "tévedhetetlenség" csukafogta róka és rókafogta csuka, vagyis ebből a bilincsből nincs szabadulás. Változás legfeljebb a felszíni jelenségekben - harmad- meg huszadrangú kérdésekben - lehet, itt is csak módjával, de a lényeget érintő tanításokban nincs és nem is lesz változás. Sőt, igyekeznek a bilincset még törhetetlenebbé tenni. Az elmúlt évtizedekben, az egyik konferencián, Dom Emmanuel Lanne, a Vatikán képviselője megállapította, hogy az 1870-ben definiált pápai tévedhetetlenség nemcsak a pápára vonatkozik, hanem a püspökök tanításaira is. Az egyház abból indul ki, hogy az egység őbenne van, ezért az "elszakadt testvérek", akik már nem tehetők felelőssé a "reformáció bűneiért", visszatérhetnek a közös akolba, a pápa fennhatósága alá. S hogy mennyire megértették ezt a protestáns vezetők, azt napnál világosabban bizonyítja ma már számtalan tény, többek között az, hogy 1994-ben a német evangélikus egyházak elnöke, Engelhardt püspök "térden csúszott Rómáig", hogy bocsánatot kérjen azért, mert "a reformáció elítélte a katolikus tanítást". David Watson pedig már 1977-ben, az evangélikus-anglikán nemzeti kongresszuson büszkén jelentette ki, hogy a reformáció a legnagyobb tragédia volt, amivel az egyház valaha is találkozott. Tudták ezek, és a mai vezetők, hogy Luther miért szakított a katolikus egyházzal? Tudták, de számukra már nem a Biblia tanítása tévedhetetlen, hanem a katolikus pápa. Tiltakozott-e még valaki, amikor 2000-ben a pápa jubileumi bűnbocsánatot hirdetett? A zsidó írástudók még felháborodva kérdezték, amikor Jézus megbocsátotta a béna ember bűneit (Mk 2,1-12): "Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?", mert vakok voltak, s ezért nem ismerték fel a Messiásban Istent. A mai protestáns vezetők kórusban oktatnák ki őket: a katolikus pápa az isten, ő bocsáthat meg bűnöket. Tudom, hogy a szellemi vakság az egyik legszörnyűbb és legnagyobb betegség ma is, ezért nem látják a protestáns táborban, hogy miért nincs egyetlen katolikus tanításnak sem bibliai alapja, s miért igyekezett minden korban valami módon megszabadulni a Bibliától. Játszhatna világhatalmi szerepet az egyház, ha az evangéliumot hirdetné? Ha azt hirdetné: "Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát"(Jn 3,3)? Az újjászületést még a pápák sem ismerik. Dicsekedhetne egymilliárd taggal (most tekintsünk el attól, hogy ennek kilencven százaléka csak a keresztelés okán az, tehát valójában "holt lelkek"), ha azt hirdetné, hogy bűnbánattal kérjétek Istent (nem a pápa-istent!!!), hogy bocsássa meg bűneiteket, térjetek meg és vegyétek vállatokra Krisztus keresztjét, őt - és kizárólag csak őt! - kövessétek a keskeny úton, és gazdagodjatok mennyei kincsekben, hogy mindjobban Krisztus képmását ismerjék fel az emberek bennetek? Ha azt hirdetné, hogy a mennyei kincsek forrása a Hegyi beszéd: Boldogok a lelki szegények; meg akik sírnak; meg a szelídek; meg akik éheznek és szomjúhoznak az igazságra (Krisztusra); meg az irgalmasok; meg a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent; meg akik békét teremtenek; meg akiket az igazságért üldöznek? Ha az evangéliumot hirdetné, akkor megáldhatná a legförtelmesebb erkölcsi tobzódásokat, mint pl. a katolikus karneválokat? Ha az evangéliumot hirdetné, akkor elég lenne a két keze ahhoz, hogy megszámlálhassa tagjait. Így hát katolikus az, akit az egyház annak keresztelt meg, illetőleg tágabb értelemben, mindazok, akiket érvényesen megkereszteltek, függetlenül attól, melyik felekezethez tartoznak pillanatnyilag és formailag még. Senki sem fogja számon kérni a botcsinálta tagtól, ha Afrikában, Dél-Amerikában az ősi szellemekben hisz továbbra is, ha nekik mutat be áldozatokat; ha Európában az asztrológiában vagy bármilyen babonában hisz, csak ne lépjen ki az egyházból. Egység csak úgy lehetséges, ha a hitben és a tanításban egység van. Ha ez az egység adott az egyházban, amely egyetlen tanítását sem adja fel, akkor kinek kell a hitét és a tanítását feladnia, hogy visszatérhessen az "egységbe"? Bármilyen szomorú, de ez ma már költői kérdés csupán, hiszen a választ rég megadta a hittől elszakadt keresztyénség. Amikor 1999-ben, pontosan a reformáció ünnepnapján (a Sátánnak van humorérzéke is!), évtizedes viták és előkészítés után lutheránusok és katolikusok aláírták Augsburgban a közös nyilatkozatot a "hitből való megigazulás"-sal kapcsolatban, akkor a katolikusok rögtön értésre adták, hogy ők a "hitből és cselekedetek által való megigazulást" nem adták fel. Akkor mit írtak alá, s ki mit adott fel? Nem volt nehéz az evangélikusoknak feladniuk azt, ami már úgy sem volt az övéké, hiszen már évszázadok óta kizárólag kereszteléssel "igazul meg" náluk is az ember. Az ökumené a görög "oikos" fogalomból származik, jelentése: az ember által lakott föld. Krisztus előtt öt évszázaddal a görögök ezt az általuk lakott területre értették. Később, a rómaiak ezt már az egész birodalomra kiterjesztették. A császár már úgy nevezte meg magát, mint "az ökumené jó istene, megváltója és jótevője". Amikor Konstantin császár alatt a kereszténység államvallássá vált, akkor az egyházi vezetők találkozóit is "ökumenikus zsinatoknak" nevezték el. Azok a keresztények, akik nem rendelték alá magukat ennek az ökumenének, azokat az ökumenikus egyház meg az ökumenikus állam hamarosan üldözni kezdte. Az "ökumené" a görög nyelvű Újszövetségben 15-ször fordul elő, többnyire negatív összefüggésben, vagyis nem mondható tipikus keresztyén fogalomnak. Az egyház, amely a 4. évszázadtól politikai-hatalmi szervezetként működik, mint államegyház korán átvette ezt a fogalmat. Ma a vallásos egyesülés megjelölésére használják. A "nagy ökumené" hívei - rengetegen vannak - nemcsak a kereszténység felekezetekre különülését tartják nagy bajnak, hanem az emberiség különböző vallásokra különülését még nagyobbnak. Ők az egyes felekezetek és az egyes vallások tanításait harmad- meg huszadrangú kérdésnek tartják, egyedül "az emberek jó akarata" számít. Az pedig kit érdekel, hogy mi az Isten akarata? Mindig arra ütik rá ezt a pecsétet, amit éppen kitaláltak. A lényeg, hogy ne a különbségekre tekintsünk, hanem arra, ami közös. De mi az, ami közös még? Az egyistenhit? Ez a legrettenetesebb hazugság! A zsidók, a római és az ortodox katolikusok, más keresztény felekezetek ugyanabban az Istenben hisznek, aki Fiában, Jézus Krisztusban illetőleg a Bibliában kijelentette magát nekünk? Akkor miért űznek gúnyt a Bibliából, és miért tagadják meg Jézus Krisztust? Azok a zsidók, akik elfogadták és elfogadják az Úr Jézust Megváltójuknak, azok valóban Istenben hisznek, de azok, akik nem fogadták el, és nem fogadják el ma sem, azok abban az istenben vagy istenekben hisznek, amelyeket ők csináltak maguknak. Soha senki sem zárta ki őket az egyistenhitből, hanem ők maguk zárták ki magukat. Isten az atyáiknak tett ígéretét nem szegte meg, és soha nem fogja megszegni, tehát nem veti el őket végleg, de ebben a zsidóknak nem volt, ma sincs és sohasem lesz egy milligrammnyi érdemük sem. Ha az idők végén lehull majd a lepel az akkor élő zsidók szeméről, és felismerik meg elismerik Jézusban a Messiást, akkor ez Isten különleges kegyelme lesz, de nem érdemeik elismeréseként, hanem kizárólag az atyáknak tett ígéretért, mert ő hű marad. Az pedig egy végtelenül ostoba legenda csupán, hogy a zsidókkal külön terve van Istennek, ahogy ezt sokan és sokszor terjesztik ma meggondolatlanul és abszolút tudatlanul. Ilyen legendához nem ad alapot a Római levél. Pál apostol, aki maga is zsidó származású, azt írja: "Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztusban vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök"(Gal 3,28-29). Ebből viszont egyértelmű az is, amit másutt is megerősít az apostol, hogy aki nincs Krisztusban, az nem Ábrahám utóda, és nem örököse az ígéretnek sem. Istennek Jézus földre jövetelével az volt a terve, hogy megváltsa Izraelt a bűn rabságából, hogy benne lássa a világ az ő dicsőségét; tehát a zsidó nép legyen a világ világossága, sója; az evangélium hirdetője a világban. De a zsidók megölték a Messiást, ezért Isten a pogány nemzetekhez küldte el az evangéliumot. S mint tudjuk, ők is megölték a Messiást. Isten azonban hagyott magának "maradékot" mind Izraelben, mind a kereszténységben, mert tervét végre fogja hajtani bármilyen körülmények között is. Amit a zsidókkal kapcsolatban leírtam, azt sok vonatkozásban - legalábbis ami az engedetlenséget illeti - csak megismételhetném a kereszténységgel kapcsolatban is. Vajon milyen isten nevében beszélt az előző katolikus pápa, amikor Szudánban azt mondta: "Allah, áldja meg Szudánt!", vagy amikor az afrikai szellemvallások vezetőivel, a hindu meg a buddhista vallás vezetőivel beszélt, illetve velük együtt imádkozott? A névleges kereszténységet sem zárta ki senki sem az egyistenhitből, hanem ők is saját magukat zárták ki azzal, hogy idegen isteneket követnek. Az ökumenikus mozgalom arra hivatkozik, hogy azt az egységet valósítja meg, amiért Jézus imádkozott: "…hogy mindnyájan egyek legyenek, úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem"(Jn 17,21). Ez az ökumenizmusnak épp olyan kedvenc verse, mint a katolikus egyháznak azok a versek, ahol állítólag Jézus Péterre, tehát "emberre"! építi fel "anyaszentegyházát", s persze mindjárt neki adja a mennyország kulcsait is, s mindjárt ő lesz "véletlenül" az első római katolikus pápa is. Méltatlannak tartanám, ha a legcsekélyebb alapot is nélkülöző, ősprimitív tákolmányt cáfolnom kellene. Cáfolja az önmagát. Aki elolvassa az Újszövetséget, s benne Péter apostol szerepét és leveleit is, ennek ellenére pápát (pogány "pontifex maximus" címmel) lát az apostolban, arra ugyan mit lehet mondani még? Nos, ami az egységet illeti, azt egy hatéves értelmes gyermek is megérti ebből az Igéből. Jézus azt mondta, hogy ő úgy egy az Atyával, hogy maradéktalanul végrehajtja az ő akaratát, hogy a világ elhiggye, hogy Isten küldötte ő. A világ csak akkor hiszi el ezt, ha az Atyát ismeri fel őbenne. Ez a tökéletes egység! Jézus ugyanezt kéri tanítványaitól, hogy hittel vallják, és életükben láthassa mindenki: legyen meg a te akaratod! - mert akkor őbenne fognak élni, és ő bennük, s így a világ el fogja hinni, hogy Isten küldte el Jézust, hogy megváltsa a világot bűneiből. Ha szeretni fogják egymást úgy, ahogy ő szerette az Atyát, akkor tökéletes egységben fognak élni, még akkor is, ha az egyik gyülekezet Korinthusban, a másik Antiókhiában, a harmadik Rómában lesz, és nincs felettük semmiféle csúcsszervezet, sem pápa, sem hierarchia, mert "Egy a test, és egy a Szellem, … egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek"(Ef 4,4-6). Nos, a korai kereszténységben ez volt az egység alapja: a belső, de nem a külső egység! A külső egységet demonstráló mai ökumenizmusban abban egyek, hogy mindezeket egytől-egyig mind megtagadták; a nagy kompromisszumban feláldozták őket idegen testért, idegen szellemekért, idegen urakért, idegen hitekért és idegen istenekért. Ezt a mozgalmat már teljes egészében a világ fejedelme hozta létre, és ő irányítja is. Ezért ennek soha nem volt, és sohasem lesz semmi köze sem a valódi, a krisztusi kereszténységhez. Ez a névleges kereszténység új parancsolatokra kötelezi híveit. Az első parancsolat: Ne legyenek közöttetek véleménykülönbségek! Fogadjatok el minden embert olyannak, amilyen, hiszen mindenki a maga módján üdvözül! A második parancsolat: Nincs tökéletes gyülekezet a földön! Ennek következményeként, mi nem ítélkezhetünk mások felett! A harmadik: Áldottak azok, akik mindent tolerálnak, mert őket semmiért sem vonják felelősségre! A teológiák szabadalmaztatott találmánya: a Jolly Joker (dzsoli-dzsóker) biblia Ha áttekintjük az elmúlt száz év egyházi világtalálkozóinak anyagát, akkor világosan látható, hogy ugyanaz játszódott le, mint annak a festőnek a műtermében, aki ugyanarról a leányarcról húsz képet festett úgy, hogy mindegyiken változtatott egy picit, s így az első képen még egy angyal mosolyog, a huszadikon pedig már a Sátán vigyorog ránk. A konferenciákon a teológus-festők központi témája a Biblia tekintélye, az evangélium és az evangélizáció volt, s végül mindegyiket feláldozták a külső "egység" sötét oltárán. New York 1900-ban, a szó történelmi értelmében még evangélikál volt, de tíz évvel később, az edinburgh-i világkonferencia már ökumenikus volt, s már egy pluralisztikus, progresszív teológiát képviselt; vagyis a Szentírás tévedhetetlenségét feláldozta a szervezeti egység oltárán. Ettől kezdve minden konferencia egyik fő célja az volt, hol burkoltabban, hol nyíltabban, hogy a Bibliát megfossza attól, hogy az egyetlen és tévedhetetlen zsinórmérték legyen. Ha többé nem az egyetlen és tévedhetetlen forrás, akkor nincs többé egyetlen evangélium, hanem gombamódra szaporodnak a "más" evangéliumok, amelyeken Isten átka van. Edinburgh "korszakalkotó" konferencia volt olyan értelemben, hogy a sok irányzat integrálása sokkal fontosabb volt, mint a Biblia tekintélyének, az evangélium tisztaságának a megőrzése, s ezzel lényegében tágra nyitotta azt a kaput, amelyen keresztül akadálytalanul betódulhattak a gyülekezetekbe a világ fejedelmének sötét szellemei; az ökumenizmus apokaliptikus lovai. Edinburgh megnyitotta a kaput a liberalizmus számára is. A 19. századi bibliakritika már oly mértékben ásta alá a Biblia tekintélyét, hogy itt már az evangélikálok is csak Krisztus tekintélyéről meg a keresztyén hit tekintélyéről beszéltek. Azt pedig tudjuk, hogy sok beszédnek sok az alja. Ha a Szentírás tekintélye háttérbe szorul, akkor a légüres térben azonnal megjelennek a gonosz szellemek, hogy elfoglalják a helyét. Az egyház, mint a "Krisztussal való egyesülés identitása", a liberálisok számára sokkal fontosabb volt, mint a személyes hit és odaadás Jézus Krisztusban. Magyarul: egy fantazmagória fontosabb volt, mint Jézus Krisztus. A "laikusok", tehát a hívők által történt személyes evangélizáció helyébe - amely a 19. században még fontos és gyümölcsöt termő volt - az "egyház és a klérus felelőssége" lépett. Ez egyben egy evangélizált világról való álmot is szétzúzta. A pluralisztikus atmoszférában megjelent a "katolicizmus szelleme" is, amely meghatározó, sötét árnyékként ott lebegett az evangélikál ökumené felett. A római katolikus valamint az ortodox katolikus egyházak meghívása a konferenciára, amelyeknek szakramentális felfogásuk van az üdvösség elnyeréséről, gyakorlatilag a közvetett tagadása volt annak, a reformáció idején még erőteljes evangélikál felfogásnak, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatásának egyetlen forrása, és a hit meg az üdvösség egyetlen alapja. Ha Isten Igéjének tekintélyét megkérdőjelezik, akkor a teológusok közvetlenül vagy közvetve más tekintélyforrásokat keresnek és találnak is. Így lépett fel tekintélyként az anyaszentegyház, a keresztény hitvallás, az "egyházi hagyomány", a prédikáció, a világtörténelem, a személyes tapasztalás, és egy Jolly Joker (dzsoli dzsóker) biblia, amely mindig azt az "igét" tartalmazza, amelyre éppen szükség van. Az azóta eltelt száz évben hol ez, hol az a tekintélyforrás kapott fontosabb szerepet. A konferenciák Janus-arcú zárónyilatkozatait egyszerűen kanonizálták, és - legalábbis a következő konferenciáig - ezek szolgáltak tekintélyforrásként. A modern nyugati keresztény teológia új (más) - a Bibliától abszolút idegen - képet alkotott Istenről, a hitről, az evangéliumról, az emberről, a bűnről, a világról, a gyülekezetről, a megváltásról, az üdvösségről, és egyáltalán minden meghatározó bibliai tényezőről, s ezzel gondoskodott arról, hogy az eltévelyedés melegágyát világszerte megteremtse. Ezt még tetézték azzal, hogy a konferenciák üzenete - ahogy írtam már - tele volt kétszínű mondatokkal, hogy minden teológiai irányzat megkaphassa a maga részét. Aki beletekint egy-egy konferencia anyagába, már nem talál olyan közös alapot, amelyről meg lehetne állapítani, hogy mi a tényleges üzenete. De hát ez is volt a cél. És mi más lehetett volna az eredmény, ha egyszer tökéletesen elfelejtették, hogy a Szentírás tekintélyét soha semmi és senki sem helyettesítheti, sem "az" egyház, sem más egyház, sem evangélista, sem pápa, sem emberek által kiagyalt istenek és istennők. Gyakorlatilag még erőteljesebben bontakozott ki az a folyamat, amit a történelem is tanúsít, hogy generációról generációra kitérés lesz egyrészt "balra", egy befelé növő, már nem evangélizálható törvényeskedésbe, másrészt kitérés "jobbra", egy liberális tartásba; tehát egy határtalan teológiai pluralizmusba. A "balra kitérést" láthatjuk ma a gombamódra szaporodó szektákban, pl. Jehova Tanúk, mormon egyház, stb., a "jobbra kitérést" pedig az ökumenista ellenreformációban. Edinburgh ökumenikus volt abban az értelemben is, hogy minden részt vevő csoportot "kereszténynek" ismert el, vagyis kolosszális differenciák felett nagylelkűen elnézett. Ezzel olyan teológiát teremtett (ha már az ember "Teremtő"-ként lép fel), amely később a legextrémebb teológiáknak nyitott ajtót-kaput. Az evangélium az Egyházak Ökumenikus Tanácsa számára ettől kezdve nem a világmisszió eszköze többé, hanem probléma, amelytől meg kell szabadulni. Edinburgh után az evangélizálás botladozni kezdett, majd megakadt, s végül csaknem teljesen kimúlt. A mai generációk gyakorlatilag már nem is ismerik ezt a fogalmat. Az évek során az így előkészített talajon kikristályosodott egy ökumenikus "más" evangélium, amelyben a keresztény hit reménysége az egyház növekedésére, az egész teremtés jólétére irányul: új eget és új földet kell teremteni, amelyben igazság és béke uralkodik. Ez utóbbi pedig csak úgy lehetséges - hangoztatják ma világszerte -, ha a vallások felhagynak a gyűlölködéssel, és kibékülnek egymással. Vagyis így zárul be az ördögi kör. Néhány évtized alatt az elvetett "magvak" - két katasztrofális világháború ellenére - szépen kikeltek, s az 1991-ben tartott canberrai (Ausztrália) egyházi világtalálkozót már "gazdagon" terített "gyümölcs-kiállításnak" tekinthetjük. Már a konferencia fő témája: "Jöjj, Szent Szellem, újítsd meg az egész teremtést!" példátlan istengyalázás, amelyet csak megerősítenek a konferencia botrányos jelenetei, amelyeknek azt a címet is adhatnánk: a világtörténelem legaljasabb támadásai a Szent Szellem ellen. Ha valaki alaposabban megvizsgálja a fenti "kiáltványt", akkor csak azt állapíthatja meg, hogy ez nem kérés, hanem parancs; mintha a Szent Szellem a teológus-tábornokok csicskása lenne. Ki hatalmazta föl őket erre? Melyik biblia alapján kellene a teremtést megújítani? Ugyanis a Szentírásban egyetlen betű sem utal arra, hogy a Szent Szellemnek meg kellene újítania az egész teremtést, éppen ellenkezőleg, azt olvassuk itt, hogy amikor eljön az Úr napja, akkor "az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek"(2Pét 3,10). Azt is írja az apostol: "De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik"(13.v.). János apostol látta is az új eget és új földet (Jel 21,1), de előtte egy nagy fehér trónust látott, s a rajta ülő előtt egy nagy nyitott könyv, az élet könyve volt, s a könyvbe írottak alapján "ítéltetett meg mindenki cselekedetei szerint…Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették"(Jel 20,13.15). Vagyis, a Szentírásból minden ép lelkű és ép értelmű ember megtudhatja, hogy az "új teremtés" csak az ítélet után következik. Az ítéletet még megelőzik azok a szörnyű események a földön, amelyekre a Biblia figyelmeztet bennünket. Hiszen maga Jézus jelentette ki, hogy "olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen még nem volt a világ kezdete óta mostanáig, és nem is lesz soha. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a napok"(Mt 24,21-22). De ha csak kinéztek volna a "Titanic" ablakain a teológus urak, akkor látniuk kellett volna legalább a belső (a lelki) és a külső klímakatasztrófa jelenségeiben, hogy a bűntől szabadulni nem is akaró ember, már mindent előkészített a pusztuláshoz. Csakhogy szilárd hit, alázat és engedelmesség nélkül - szellemi-lelki értelemben - nincs látás. Emmaus is arra figyelmeztet bennünket, hogy jöhet mellettünk egy életen keresztül a valódi Jézus, anélkül, hogy felismernénk, ha a mi lelkünkben üdvözítő anyaszentegyházak, magunk teremtette hamis jézusok, hamis bibliák, hamis teológiák, hamis gyülekezetek élnek kitörölhetetlenül. Zöld szemafor a szinkretizmus előtt A konferencia "tisztulási szertartással" kezdődött, amely abból állt, hogy a résztvevők tisztelegjenek az ausztráliai őslakók kultúrája (szellemei) előtt, amely - szerintük - összeköttetésben áll a Szent Szellem tisztító lángjával. De ez a legsötétebb pogányság előjele volt még csak az összejövetelen. Az egyik fő referátumot a hírhedté vált dél-koreai református teológusnő, Chung Hyung Kyung tartotta, aki a rendezvény után évekig ünnepelt sztár volt a nyugati keresztény világban, ahol minél hírhedtebb botrányhős valaki, annál ünnepeltebb. Azzal kezdte sámánnő-táncát, hogy levetette cipőjét - s a résztvevőket is erre szólította fel - hogy így fejezze ki legmélyebb tiszteletét az ausztráliai őslakosok pogány szellemei előtt, amelyet láng formájában fel is mutatott szájtáti közönsége előtt, mondván, az ősök (pogány) szellemei és a Szent Szellem ugyanaz. Ez még messze nem volt elég! Elhatárolódott egy férfi "macsó-istentől" és egy ázsiai pogány istennőt nevezett meg a női krisztusnak. Más előadásokon is az ősök pogány szellemeire esküdtek, mint a Szent Szellem megnyilvánulására. Egy "felszabadítási teológia" nevében olyan nők szellemeit szabadították fel, akiket férfiak öltek meg. Gyakorlatilag az egész konferencia a szinkretizmus, tehát a valláskeveredés, illetőleg a legsötétebb babona és bálványimádás régóta előkészített, és szándékosan felépített rendezvényévé vált. S ha most valaki azt kérdezi tőlem, hogy ki vett részt ezen a konferencián, akkor kérdezze meg először felekezete vezetőit. Különben teljes egyházi világtalálkozó volt, s nem tudok arról, hogy valaki otthagyta volna a konferenciát, mert az ősi pogány szellemeket nem tudta szinkronba hozni a krisztusi evangéliummal. Edzett emberek ültek ott, akiknek nincs már problémájuk a lelkiismeretükkel meg a krisztusi kereszttel. Olyasmivel nem is lehet valakinek problémája, amit már nem is ismer. Nem akarok itt hosszan kitérni a Szent Szellem elleni bűnre, de szó nélkül nem mehetünk el mellette, mert a Szent Szellem elleni durva támadások, és a vele való egyre gyakoribb visszaélések, általánossá váltak korunkban. Ezt láttuk és látjuk a pünkösdi mozgalom tévútjaiban (nem létező szellemkeresztség - nyelveken szólással való durva visszaélés, extázisos jelenetek, stb.), de ezt látjuk a karizmatikus és egyéb alulról jövő, "erőt demonstráló", és csodákat futószalagon gyártó szellemi mozgalmakban, szektákban is. Jézus szigorúan és félreérthetetlenül figyelmeztetett bennünket: "Még ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szent Szellem ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben"(Mt 12,32). Teológusok régóta vitatkoznak azon, mit nevezhetünk halálos bűnnek, s mit nem. Természetesen számon tartom, hogy a teológusoknak miről mi a véleményük, csak nekem sohasem lehet ez irányadó, mert számomra kizárólag a Biblia kijelentése az iránymutató. Jézus nem sorolt fel példákat itt, mert akkor ezeket a teológusok rögtön dogmatizálták volna, és minden más esetet kizártak volna. Jézus egyszerűen azt mondta, ha valaki a Szent Szellem ellen szól, az a bűn nem bocsáttatik meg soha. Azt csak zárójelben kérdezem meg, akkor hogyan mer egy egyház vagy pápa általános bűnbocsánatot hirdetni? Ki hatalmazta föl erre? Jézus - nem elvileg! - gyakorlatilag azt mondta, ha valaki visszaél a Szent Szellem nevével, akkor olyan bűnt követ el, amit Isten sohasem bocsát meg! Gondolunk egyáltalán erre, amikor a Szent Szellemet utasítgatjuk, hogy tegye ezt, meg tegye azt, vagy éppen epilepsziás görcsökben fetrengve kellene látnunk őt? Az talán nem halálos bűn, ha valaki a Szent Szellemet azzal mocskolja be, hogy ő lényegében az ősi pogány szellemekkel azonos? Ezzel a halálos bűnnel nem itt találkoztam először. Láttam egy dokumentumfilmet, amely egy, a közelmúltban felfedezett, brazíliai indián törzset mutatott be. A riporter is megdöbbenve fedezte fel, hogy már egy fehér katolikus pap él köztük. Kérdezte tőle, talán evangélizálni akarja őket? Méltatlankodva felelte, szó sincs róla, hiszen ezek olyan ártatlanok, vagyis b#ntelenek, mint az újszülöttek, és különben is, azok a szellemek, amelyeknek áldozatokat mutatnak be, azonosak a Szent Szellemmel. Persze, gyermekeiket közben megkereszteli a "katolikus hitre", ami a bennszülötteknek abszolút közömbös, mert fogalmuk sincs arról, hogy ez a ceremónia mit jelent. Valójában nem is jelent semmit sem, legfeljebb a katolikus statisztika növekszik meg ismét néhány "holt lélekkel". Eszembe jutott, hogy ilyen áldozatkész "őr" mellett, hány perc túlélési esélye lenne annak, aki a keresztény Bibliával jönne ide evangélizálni? Egyáltalán, belegondol még valaki abba, mond ez még valamit neki, hogy egy "kereszténynek" álcázott katolikus pap, egy indián törzsben "kivont karddal" őrzi az ősi, pogány szellemekben való hitet a keresztény evangéliummal szemben, mivel a pogányok már meg vannak evangélizálva? Bár az is igaz, hogy nyugodtan leteheti a "kardot", és elégedetten ringatózhat hintaágyában, mert az ökumenizált kereszténység már az evangélium szót sem ismeri, nem hogy a misszióparancsot. Védenceit már nem fogják megfertőzni a "keresztény evangéliummal". A globalizmus egyik nagy találmánya: a ketrec-ember Nincsenek illúzióim, mert a Biblia nem táplál illúziókat, ezért tudom, hogy a nyugati világban a hitetlenség visszafordíthatatlanná vált, mert a gazdag embernek nincs szüksége Jézus Krisztusra, ezért Isten kiszolgáltatta a nyugati névleges kereszténységet a tévelygés hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, és ezáltal elvegyék ítéletüket (2Thessz 2,11-12) részben már itt a földön. Iszonyú sebességgel száguldunk a vég felé. Még hitetlen emberek is érzékelik ezt a gyorsuló idő fogalmában. Az emberek világszerte tódulnak a nagyvárosokba, ahol mindinkább egy új tömegember-típus alakul ki, akit meghatározó jegyei alapján "ketrec-embernek" nevezhetünk. Ez az ember végleg hátat fordított Istennek, és a természettől teljesen elszakadt. Miközben a technika-technológia soha nem látott fejlődést ér el, az ember értelme, intelligenciája, szellemi-lelki felfogóképessége, paradox módon, de nem véletlenül, a technika fejlődése arányában fejlődik vissza. Nincs ebben semmi érthetetlen. Amit az ember nem használ, az hamar elsatnyul. Az elmúlt fél évszázadban gyors ütemben jöttek létre az intelligens gépek, gépsorok, amelyek fölöslegessé teszik a tömegember számára a gondolkodást és kreativitást. Akit a futószalag mellé állítanak, az ugyanazt a résztevékenységet végzi sokszor egy életen keresztül, anélkül, hogy a legcsekélyebb gondolkodásra is lenne szüksége. Aki autógyárban dolgozik, ahol gyakorlatilag "gondolkodó robotok" végzik szinte a teljes gyártást, ott az embernek már csak annyi szerepe jut, hogy beemeli a kész ajtókat, és felszereli (pl. lábszőnyeggel) a kész autót. Ha az embernek nem kell az értelmét, intelligenciáját, kreativitását használnia, akkor az ember szelleme és lelke gyors ütemben satnyul el. De ez a társadalom szinte minden területére érvényes ma már. Ennek nem mond ellen az a tény, hogy évről évre több lesz a diplomás, tehát a főiskolát, egyetemet végzett ember. A modern ember "fast food"-fogyasztóvá, készétel-fogyasztóvá vált. Bizonyos, hogy az embernek élete kezdetén szüksége van "készételre", de ha felnőtt korában is csak ezt kap, akkor már baj van. Már pedig az egyetemek, főiskolák, teológiai intézmények, készétel-gyártó és készétel-kiszolgáló intézmények ma már. Mindegyik egy speciális ételfajtát szolgál fel tálcán, ezt kell az emlékezetben rögzíteni, és a vizsgán erről kell számot adni. Ezért egy mai, akár ötdiplomás "szakember" úgy viszonylik egy régi értelemben vett - négy-hat elemi osztályt -, végzett parasztemberhez, mint egy kétéves gyermek egy régi értelemben vett tudós polihisztorhoz. Magam is rendelkezem egyetemi diplomával, de ezt csak azért jegyzem meg, ne hogy valaki azt mondja, savanyú a szőlő, vagy olyasmiről írok, amihez nem értek. Egy parasztember is kapott élete első időszakában készételt: a generációk évezredeken át megőrzött tapasztalati kincsét az idősebbektől, ami arra szolgált, hogy ne kelljen mindent elölről kezdenie. De a kincs birtokában reggeltől estig szüksége volt önálló gondolkodásra és a kreativitásra. Ha egy búzatáblába állt be aratni, akkor az a búza már nem olyan volt, mint az előző évi, sőt, legtöbbször már olyan sem, mint az előző napi, tehát soha nem lehetett futószalag mellé állni, s mindent ugyanúgy elvégezni, mint tegnap. De az Ikarusz-mámorba szédült ember könnyelműen és meggondolatlanul elhagyta az "arcod verejtékével eszed a kenyeret" talaját, és nem tudta, hogy mindennek ára van, s a legsúlyosabb ár neve: kiszolgáltatottság - ketrec. Élete nagy álma, gyakran egy életen át ezért gürcöl, hogy valamelyik megaváros megaépületében önálló ketrece lehessen, hogy bezárkózhasson, védve legyen azoktól, akiket megvet, gyűlöl; akik többé nem felebarátok vagy testvérek; akikkel kölcsönösen kikészítik egymást a munkahelyi ketrecben (mobbing), mint a csirkék egymást a zsúfolt csirkeólban. Ebben a ketrecben nincs többé szüksége a régi értékrendre, szilárd kapcsolatokra. Már a "keresztény" gyülekezetekben sem hiszik el, hogy amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét; sőt egyáltalán semmiféle kötöttséget sem vállal az autonóm ember. Nincs szüksége feleségre, nincs szüksége férjre, barátra, testvérre, a gyermek meg a szülő csak elviselhetetlen teher, amelytől meg kell szabadulni, mert csak egy nap a világ. A ketrec-ember, ha van gyermeke, inkább attól válna meg, mint mobiltelefonjától. De hát ez is a Sátán célja, hogy a mütyürkék kössék le minden idejét, s ne maradjon ideje a gondolkodásra és szilárd értékrenden alapuló kapcsolatok kiépítésére. Nem kell többé gondolkodnia, hiszen világnézetét megkapja készen, istenített, "karizmatikus" pártvezérétől; a társadalmi- és világeseményekről való véleményét tévékommentár-konzervekben; hitnek tartott vallásos meggyőződését "tévedhetetlen" dogma-konzervekben, és legfontosabbnak tartott tudnivalóit bulvárlapokban, magazinokban, tévé-szappanoperákban, krimikben és szexfilmekben. De az ember vallásos lény, ezért szüksége van a nagy érzésekre, de ehhez szüksége van - a máskülönben gyűlölt - tömegre, mert a tömegben szabadulhat meg már amúgy is csak tehernek tartott személyiségétől, hogy felszabadulhassanak benne a felgyülemlett tudatalatti energiák és hisztériák, hogy egy-egy szupersztár beat-énekest, politikai vezért, "karizmatikus" pápát, stb. istenként imádhasson, akik legalább ideig-óráig biztosítják a nélkülözhetetlenné vált lelki kábítószert az elszürkült, taposómalommá vált ketrec-életben. A ketrec-ember falakat épít, ezért végzetesen elmagányosodik, végül jégfalként veszi körül a közöny. Ez az a közeg, amelyben a gonosz szellemek akadálytalanul, tehát ellenállás nélkül terjedhetnek, s csak így érthető meg, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan degenerálódhatott ilyen gyorsan és simán a nyugati kereszténység - benne az evangélikál gyülekezetek is - ellenreformációvá az ökumenizmusban. Ebben a közegben Isten dicsősége és Isten dicsőítése végleg elveszett. A ketrec-ember az ezoterikus, okkult élményeket kínáló, alvilági erők segítségével csodákat gyártó szélhámos-sereg könnyű prédájává válik. Valahol olvastam, még régebben egy gyülekezetben éppen imádkoztak, amikor egy asszony az ablakon kinézve, rémülten látta, hogy a távolban levő pajtájuk kigyulladt. Odasúgta férjének, hogy ég a pajta, mire férje a legnagyobb nyugalommal azt súgta vissza neki: "Maradj csöndben, az Isten van most jelen itt!" Aki az Isten jelenlétében van, az tudja, milyen fontos a "most", ezért nincs a világon olyan dolog, ami ennél fontosabb lenne. Erre az összejövetelre azért mentek el, hogy Isten jelenlétében legyenek, hogy átadhassa nekik üzenetét; hogy Igéje formálhassa őket; hogy dicsőíthessék őt, mert Isten dicsőítése lelkük oxigénje. Ők nem passzív "istentiszteleten" vettek részt, ahol olyan olcsó kegyelmet osztogató isten volt jelen, aki előtt még letérdelni sem érdemes, hanem olyan összejövetelen, ahol azzal tisztelték a kegyelmező és ítélkező Istent, hogy dicsőítették őt ott és mindenütt. Ellenpéldának hadd mondjak el itt egy mai szabadegyházi típus-istentiszteletet. Egyik vasárnap látogatóban voltunk egy távolabbi helyen. Délelőtt elmentünk egy szabadegyházi összejövetelre. Hogy "gazdag" gyülekezet, azt mutatta a hatalmas, modern épület és a belső berendezés is. Egyetlen ember sem vett tudomást rólunk sem érkezéskor, sem távozáskor. Az "istentisztelet" egy ének után azzal kezdődött, hogy egy nő húsz percen keresztül beszámolt az ökumenikus nyári ifjúsági tábor eseményeiről, majd négy amerikai vendég "bizonyságtétele", vagyis önéletrajzi meséje következett 30 percen keresztül, végül prédikáció helyett egy tájékoztató, amelyben a prédikátor bejelentette a nagyérdemű közönségnek, hogy péntek délután a gyülekezeti küldöttség a helyi reformátusokkal találkozik egy grillpartin, és kérte, imádkozzanak azért, hogy a parti jól sikerüljön. Nos, szomorú szívvel kellett megállapítanunk, hogy mi nem így "tanultuk a Krisztust", de tanulni itt is tanultunk: azt, hogy szemünket egy percig se vegyük le az óra mutatóiról, mert ez az "istentisztelet" is azt mutatta, hogy nagyon késő van már. Számunkra csak megerősítette azt az üzenetet: "Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a mennyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki"(Lk 12,35-36). Évtizedeken keresztül fiatalokat tanítottam, akiket ma is nagyra becsülök, sőt, kimondhatatlanul féltem és sajnálom őket, mert tudom, hogy a világtörténelemben még nem volt ilyen hatalmas tömegű kifosztott nemzedék, mint éppen ők. Pénzzel, zsaroló tárgyakkal, tehát ilyen szellemi-lelki halált okozó jóléttel még sohasem halmoztak el, talán pontosabb lenne, ha azt mondanám: temettek el nemzedéket úgy, mint a mait. Hit gyanánt kezükbe nyomtunk egy preparált narancsot, mert egyetlen ember, egyetlen nemzedék sem adhat többet, mint ami ő maga. Aki nem "a Krisztust tanulta", az csak antikrisztust adhat tovább, még ha arany- meg ezüstpapírba van csomagolva is, mert nincs semleges Krisztus. Aki nem Krisztussal jár, az nem is tanulhatja meg tőle, hogy nevelni annyi, mint valaki előtt járni. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, ami nem is könnyű olyan korban, amikor már preparált naranccsá vált a nevelés fogalom is. Egy hittantanítás senkit sem tesz hívővé, sőt még jobb emberré sem. A megtérést nem lehet megtanulni. Az aranykeresztekkel úgy megvakítottuk a mai nemzedékeket, hogy a kereszt valódi jelentősége távolabb van tőlük, mint a tejút. A gyülekezetek szórakoztató intézményekké váltak, és ezeken az alibi-összejöveteleken Jézus Krisztus nincs már jelen, s így a mai generációk sem tapasztalhatják meg, mit jelent Isten jelenlétét és dicsőségét átélni. Öt-tízperces, kilúgozott, agyonfertőtlenített, felekezeti és ökumenikus klisékbe préselt szövegelések már nem prédikációk; nem Isten üzenetét hirdetik ki. Ezért a fiatalok nem is élhetik át már azt a semmihez sem hasonlítható légkört, amikor még lélegzeni is alig mer valaki, mert tudja, hogy most nem ember, hanem Isten szól hozzá az "égő csipkebokorból", s ezért még az idő múlását sem érzékeli, mert a körülötte levő anyagi világ teljesen elmerült. Még felállni is fél az ember, és szó nélkül megy hazáig, mert tudja, hogy ez az üzenet nem maradhat kézzel fogható konzekvenciák nélkül, mert Isten figyelmeztetése nem marad következmények nélkül. És hogyan merne valaki egyetlen elhangzott szót is kritizálni, ha Isten szólt hozzá? Ha pedig ember szólt hozzá, tehát csak ember fecsegett a szószéken, akkor miért kell elpazarolni erre a drága időt? Isten jelenlétét nem lehet automatizálni, nem lehet megrendelni, nem lehet "megjátszani", csak alázatos, engedelmes, őszinte szívvel imádkozni érte. Ahol jelen van, ott nem azért van jelen, mert ott azt mondják, hogy ők keresztény gyülekezet, és vasárnapra odarendelik őt, mint vacsorához a pizzát. Isten, mint kegyelmező és nevelő, kizárólag ott van jelen, ahol elhívottai és kiválasztottai vannak jelen. Természetesen, mint mindenható mindig és mindenütt jelen van, de mint szerető Atya, aki Fia áldozatában megkegyelmezett azoknak, akik elfogadták meghívását és újjászülettek ebben az ártatlanul kiömlött vérben, csak ott van jelen, ahol gyermekei az ő akarata szerint élnek és cselekszenek. Az akaratát pedig kinyilvánította a Szentírásban. Isten minden nemzedéknek azt mondja, ne igazodjon e világhoz (Róm 12,2), tehát ne hasonuljon hozzá, ne vegye át a világ látásmódját, hanem különüljön el tőle, s mivel ezt az Igét gyakorlatilag minden hivatalos gyülekezet "elfelejtette", mintha nem is létezne, így egyszerűen beviszik a világot ma a gyülekezetbe, hogy az ifjúság számára a vallásos tingli-tangli élvezetesebb, színesebb, ütemesebb, elfogadhatóbb legyen. A mai "gyülekezeti hívők" nem "Krisztust tanulják", csak imitálják, ezért puszta (emberi-) tanítás-hívők, szokás-hívők, akiknek elmondták, milyennek kell lennie a gyülekezeti hívőnek, aztán előbb vagy utóbb meghintik őket vízzel, vagy bemerítik őket (miközben óhatatlanul az az ember érzése ma már, hogy az érintettek már azon is bosszankodnak, hogy még erre a rövid időre is le kell venniük a fejükről a legvadabb beat-zenét bömbölő fülhallgatót). Bármilyen tragikus, de tény, hogy példás gyülekezeti tag lehet valaki, a hallott és betanult séma szerint imádkozhat, prédikálhat, vezetőségi tag lehet, vállalhat egyéb szolgálatot, kizárólag azon az alapon, mert így látta, erre tanították, de nem tért meg. Énekeket énekelnek az énekeskönyvből, mert ez a hagyomány, de ez nem a szív mélyéről jövő hálaadás, hanem pusztán kábító érzelemfröccs. Nem születnek újjá, hiszen "keresztyén nevelést" kaptak. Csakhogy egy embert nem lehet törvényekkel vagy lózungokkal megváltoztatni. Nem lehet törvényekkel, szokásjoggal kötelezni, hogy szeresse Jézust, a szüleit, testvéreit, felebarátait. Nem lehet egy ember szívét és ennek irányultságát törvénnyel szabályozni, csak a külső magatartását. És ezzel a "gyülekezeti hívő" egy karámba került e téren is a képmutató farizeusokkal, akik megtisztítják a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele vannak rablásvággyal és féktelenséggel; kívülről igaznak látszanak az emberek szemében, de belül tele vannak képmutatással és törvényszegéssel (Mt 23,25.28). Mivel a "gyülekezeti hívő" mindenben a világhoz hasonul, sőt sok vonatkozásban világibb a világiaknál, ezért ebben a légkörben szent fogalmaink és kincseink is bemocskolódnak; sátáni jelentést kapnak. A Szentírásban a szeretet önfeláldozás, a világban pedig a gátlástalan szexualitás. A világ az önszeretetet a szeretet csúcsának tartja, miközben a Bibliában ismeretlen fogalom az önszeretet. A világ az érzéssel azonosítja a szeretetet, holott a valódi szeretet nem az érzést, hanem elkötelezettségét követi. Jézus nem érzését követte, hanem Isten akaratát, ezért vállalta a kereszthalált. Jézus az érzései ellen cselekedett. A világi ember mondhatja, hogy nem állhat ellen a "hormonjainak", ezért kell a fiataloknak már házasság előtt - sőt hovatovább már a gyermekkorban - szexuális életet élnie, s ezzel képtelenné tenniük magukat minden tiszta, tartós és gyümölcsöző kapcsolatra, de nem mondhatja egy valódi hívő, mert tudja, hogy Isten megáldotta őt önuralommal, önmegtartóztatással (Gal 5,22-23). A hívő számára szóba sem jöhet, hogy mit mond a pszichológia "tudomány", hiszen jól tudja, hogy az emberi bölcsesség balgaság Isten szemében. A pszichológia mai sikere nem a "tudásában" van, hanem abban, hogy betanították arra, hogyan kell kihúzni a dugót abból a palackból, ahova a gonosz szellemek be vannak zárva. És mi a különbség a háromezer évvel ezelőtti, delhi jósnők és a mai pszichoanalitika művelői között? Legfeljebb az, hogy a jósnők még csak nem is álmodhattak ilyen csillagászati összegű "tiszteletdíjakról". Az emberiség egész története azt bizonyítja, hogy nem attól lesz lelki beteg valaki, ha megfékezi érzéseit, ösztöneit, hanem ha gátlástalanul szabadon engedi ezeket. Harmadik lehetőség pedig nem létezik. A világ "szeretete" nem tud várni, neki le kell tépnie azonnal a gyümölcsöt, akkor is ha éretlen, savanyú és keserű, és megfertőzi, sőt szétrombolja lelki immunrendszerét. Ezzel szemben Isten azt üzeni az apostol által saját gyermekeinek: "Imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel; hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek a Krisztus napjára, és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására"(Fil 1,9-11). A szeretet önfeláldozás, tudatos cselekvés, és nem a fékezhetetlen, vad ösztönök szabadon engedése. Jézus azt mondja: "Ha valaki én utánam akar jönni, t a g a d j a m e g m a g á t, vegye fel a keresztjét és kövessen engem"(Mt 16,24). A modern pszichológia szerint, minden valódi krisztusi tanítvány, aki megtagadja önmagát, csak a bűnt szerető óemberét, hogy kizárólag Krisztus élhessen őbenne, potenciális lelki beteg. Csak idő kérdése, mikor fogja törvény elrendelni kényszerkezelésüket. A szeretet nem lehet önszeretet, mert a valódi szeretet "nem keresi a maga hasznát"(1Kor 13,5); "Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét"(1Kor 10, 24); s végül: "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért"(Jn 15,13). Szeretnék ezzel kapcsolatban egy életfontosságú tanácsot adni a fiataloknak, hogy az idősebbek is értsenek belőle. Isten akarata a Bibliában olyan világosan, olyan félreérthetetlenül van megfogalmazva, hogy soha senki sem mondhatja azt, hogy ő nem tudta, nem értette meg, mi az Isten akarata. Ezt egy értelmes, nyolcéves, olvasni tudó gyermek, tanító nélkül is megérti (arra többször kitértem, hogy ennek ellenére miért nem értik meg ezt a nyolcvannyolc éves "gyülekezeti hívők" ma). Vannak a Bibliában nehezebben érthető részek is, de én most nem ezekről beszélek. Isten valódi szolgáit mindig arról lehet felismerni, hogy Isten akaratát cselekszik; azt az akaratát, amit a Szentírásban nyilvánított ki, hogy mindenki ellenőrizhesse, sőt ellenőriznie is kell. Ez pedig csak a kánonban, a Szent Szellem által jóváhagyott Bibliában van, amelyhez senki sem tehet hozzá egy betűt sem, és nem is vehet el belőle. Aki Isten akaratát cselekszi, az nem a saját bölcsességéből merít, hanem Istenéből, hiszen Isten üzenetét kell közvetítenie minden embernek, tekintet nélkül arra, hogy ki az, vagy mi a pozíciója; tetszik-e neki, vagy sem. Ha példát keresünk, akkor bőven találunk a Szentírásban. Keresztelő János pontosan tudta, hogy az ő feladata az út előkészítése az Úr számára, vagyis az ő feladata csupán az, hogy előkészíti az utat a főszereplő számára, de utána azonnal eltűnik a színről, hogy ne vonja el a figyelmet a főszereplőről. Áldott az az ember, aki tudja, hol jelölte ki az Isten az ő helyét a szolgálatban, és a saruszíj megoldását épp olyan alázattal és engedelmességgel hajtja végre, mintha maga lenne a főszereplő, hiszen jól tudja, hogy a második helyen vagy a huszadik helyen végzett szolgálat Isten szemében nem alacsonyabb értékű, mint az első helyen végzett szolgálat. Attól, aki első helyen van, ugyanazt kéri számon Isten, mint a többi helyen levőtől: hogyan hajtotta végre a rábízott feladatot? Hogyan gazdálkodott a rábízott talentumokkal? Keresztelő Jánost is megkísértette a Sátán tanítványaiban, amikor azok keserű irigységgel jelentették neki, hogy az, akiről bizonyságot tett, ahhoz tódulnak most az emberek (Jn 3,26). Gyakorlatilag az egyik legbénítóbb, legkeserűbb mérget csöpögtette a Sátán a szívébe: te fölösleges vagy már. János nem engedte, hogy az irigység, a féltékenység, a fölöslegesség érzésének maró mérge megkörnyékezze szívét, hanem leszerelte a Sátánt azzal, hogy kimondta a világtörténelem egyik legfontosabb bizonyságtevését; amelyben, mint cseppben a tenger, benne van a Szentírás legmélyebb lényege, s amelyben, mint kagylóban a gyöngyszem, benne van minden apostol tanításának a lényege is: "Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem"(Jn 3,30). Ezt az Igét egy maroknyi tanítvány kivételével, a teljes nyugati kereszténység kiradírozta a Bibliából, pedig nincs teremtett ember, aki ennek az Igének a megkerülésével üdvözülni fog. Óh, nagyon könnyű azt mondani: hiszek, Uram! Nagyon könnyű azt mondani: megtértem! Nagyon könnyű szabványkérdésekre szabványválaszokat adni, s ily módon futószalagon gyártani az életképtelen "koraszülötteket", a "gyülekezeti hívőket". Könnyű elhinni, hogy a kereszteléssel vagy a bemerítéssel újjászületett valaki, s így az üdvösség szinte a zsebébe van varrva. Könnyű abban a tévhitben ringatózni, ha minden vasárnap hallgatom a prédikációt, ha rendszeresen imádkozom, ha adakozom, stb. akkor jó hívő vagyok, és lényegében Isten meg van elégedve velem. Micsoda ostoba tévhitek ezek! A megtérés elsősorban nem egy időpont, hanem folyamat: az óember folyamatos öldöklése, hogy helyet teremtsünk annak, aki felülről jön és felette van mindenkinek (Jn 3,31). "Neki növekednie kell". A Szentírásban semmi sem utal arra, ami bizonyítékul szolgálna arra, hogy a megtérés, a tanítványság vállalása egy hirtelen döntésen alapulna, sőt a Lk 14,28-35-ben éppen az ellenkezőjéről van szó. Beszélhet valaki egy életen keresztül a Bibliáról, a hívő élet szépségeiről; bizonygathatja, hogy ő mi mindent tesz Jézusért, mert nagyon szereti őt; annyira, hogy kész érte börtönbe menni vagy meghalni érte; s ha mindnyájan megtagadják, ő akkor sem - de fabatkát sem érnek a szirupos, kenetteljes, de abszolút légüres szavak, ha nem látja a világ - mert a világnak nagyon jó szeme van! - hogy napról napra, mind élesebben Jézus Krisztus képe rajzolódik ki benne, tehát ő növekszik benne, miközben bűnös óembere mind kisebbre zsugorodik össze. Azt mondja az Ige: "Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek."(Róm 6,12-13). A Szent Szellem ugyanazt mondja az apostol által, mint Keresztelő János által: adjátok oda magatokat az Istennek - neki növekednie kell! Aki átadja magát Jézusnak, az hagyja, hogy ő irányítsa őt mindenben, és mindig ő szóljon belőle, ugyanis neki nincs szüksége sem tolmácsra, sem szóvivőre. Szorítkozzon csak a legszükségesebb mondatokra, hiszen Jézus alig várja, hogy beszélhessen az életén, a cselekedetein keresztül. Vannak ilyen áldott lelkek, akik alig szólnak néhány szót, mégis árad belőlük a szeretet, a békesség, a megértés, egy szóval az ember nem csak érzi, hanem tudja, hogy az Úr jelenléte tölti be a szobát, és bensőleg meggazdagodva tér haza onnan. Egy alkalommal, egy prédikátor Budapesten Trabantjával a vasútállomásra vitt egy vidéki testvérnőt, aki látogatóban volt náluk. Egyik körforgalomban egy kocsi hirtelenül és szabálytalanul elébe vágott, úgyhogy hajszálhíján karamboloztak. Az ijedség és felháborodás hatására csak úgy ömlöttek a prédikátorból a nemtelen szavak. Később, amikor kissé lehiggadt már, és bántotta, hogy még mindig erős óemberét ennyire szabadon engedte, bocsánatkérő hangsúllyal fordult az asszonyhoz: - Látja, testvérnő, mi mindent hoz ki a Sátán az emberből! Az asszony csendesen csak annyit mondott: - Csak azt testvér, ami benne van az emberben! Megértő lehetett volna a trágárságokkal, tehát a bűnnel szemben, igazat adhatott volna a prédikátornak, és emberileg nézve, ez teljesen érthető lett volna, csak krisztusilag nem, mert ha valakiben ő növekszik, akkor jusson szóhoz ő mindenkor; akkor is, amikor kényelmesebb lenne igazat adni valakinek, de akkor már nem az adna igazat, akinek növekednie kell, hanem még mindig az jutna szóhoz, akinek kisebbnek kellene már lennie. Kitörhet a bűn az emberből váratlan helyzetekben, és ki is fog törni még sokáig, amíg ebben a törékeny testben vagyunk, csak uralkodni nem fog rajtunk (Róm 6,14), ha Jézus növekszik bennünk. És ez óriási különbség! Pontosan leírja az apostol a testi ember kilátástalan harcát a bűnnel a Róm 7,14-25-ben, aki a végén kétségbeesetten felkiált: "Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!". Itt ismét azt üzeni Isten az apostol által, hogy csak egy út vezet ki a halálraítéltségből: "Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem". Más szóval, bennem a gőgös énnek napról napra fogynia kell, hogy Ő növekedhessen; én mindig kisebb leszek, hogy napról napra Ő lehessen nagyobb bennem. Higgyétek el, nincs más út! Lehet Jézusról negédes énekeket énekelni, ilyen giccsekkel tele van minden felekezeti énekeskönyv, miközben teljesen elfelejtjük, milyen árat fizetett értünk. Szeretnénk olyanok lenni, mint amilyen ő, csak azt az árat nem vagyunk hajlandók megfizetni, amit ő fizetett értünk. Szeretnénk olyanok lenni, de ha azt halljuk tőle, hogy nem lehetünk az ő tanítványai, ha nem tekintünk mindenre és mindenkire, önmagunkra is, tehát mindarra és mindazokra, ami és akik elválasztanak bennünket őtőle, mintha gyűlölnénk azt és azokat, akkor ezt nagyon "kemény beszéd"-nek tartjuk, és inkább neki fordítunk hátat (Lk 14,26). Pedig kétezer év óta halljuk a Kiáltó hangját a pusztában, aki embereket hív a kárhozatba vezető széles útról az üdvösségbe vezető keskeny útra; olyan embereket, akik nemcsak mondják, hanem el is hagyják a széles utat, és mély meggyőződéssel vallják: Én az élethez vezető utat választom akkor is, ha gyülekezetem, osztálytársaim, barátaim, családom a széles utat választották, és mától kezdve (nem holnaptól!) Jézus növekedjen bennem, én pedig napról napra kisebb leszek. Hívő életed mélysége, intenzitása, minősége, gazdagsága, életképessége attól függ, hogyan fogsz bánni azzal a követelménnyel: nekem kisebbnek kell lennem. Mert nem a gyengeség, nem a bűn a mi fő problémánk, hanem a mód, ahogyan bánunk vele! Ezért nem elég elvben lefogyasztani a belső embert, hanem a gyakorlatban kell azt megtenni, s ez a legtöbb erőt felemésztő művelet. Ha nem tudod igazságtalan, durva ütéseknél, agresszív, mocskolódó szóáradatnál odatartani arcod másik felét is, akkor napról napra "nagyobb" leszel, de Krisztust fényévnyi távolságra taszítod magadtól! Sokszor hallottam az elmúlt években, hogy egy nő is tud olyan okosan prédikálni, mint egy férfi. Ezt senki sem vonhatja kétségbe. De nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy a feminizmus gonosz szelleme, épp úgy, mint más gonosz szellemek, elárasztották a gyülekezeteket, és megszállták a lelkeket. Itt megint ugyanaz a probléma, mint az első emberpárral: hogyan mer Isten eltiltani bennünket egy fától? Nekünk éppen olyan jogunk van hozzá, mint neki. A tanítói szolgálat csak egy a sok közül, s a Biblia nem állítja ezt az első helyre. Ha Isten megtiltotta a nőnek a tanítást a gyülekezetben, akkor oka van erre, és akkor nem erőlködöm vele szemben, hogy én legyek egyre nagyobb, mert a szószékről lenézni az emberekre, az olyan "fenséges" érzés, hanem alávetem magam az ő akaratának, mert Isten rendelkezésével nem állhatok szemben. Vagy itt már nem érvényes, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál? Ha alá kell rendelnem magam Istennek, s mint nő, alá kell rendelnem magam a férjemnek is, az már nem szolgálja javamat? Mert a világ azt mondja, hogy ez diszkrimináció, ez a nő elnyomása; így nem tudja önmagát megvalósítani? De mi köze a világnak a krisztusi gyülekezethez? Mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy Krisztust valósítjuk meg önmagunkban, vagy önmagunkat. Ha önmagunk megvalósítása a fontos, akkor mi keresnivalónk van egy krisztusi gyülekezetben? De hát ezért van telis-tele a kereszténység olyan gyülekezetekkel, amelyekbe Jézus nem fér be már, mert a "hívők" ezerféle módon önmagukat valósítják meg: bevitték a világot a gyülekezetekbe. Ezekben a gyülekezetekben Keresztelő János bizonyságtevése olyan, mint egy elhalkuló visszhang egy távoli, ködös múltból, amelynek semmi köze sincs már a jelenhez vagy a jövőhöz; egy testetlenné vált hang, amely arra vár, hogy formát ölthessen valakiben. De egyre kevesebb módja van erre olyan korban, amikor a mobiltelefon, a tévé meg a modern zene hangja betölti már a testet és lelket. Amikor a milliónyi mütyürkétől annyi hely sincs már bennünk, hogy azt mondhatnánk: Uram, foglalj helyet bennem! Mi Jézust nem hazudtolhatjuk meg! Ha ő azt mondta, hogy a kárhozatba vivő, széles úton sokan fognak járni, és csak kevesen fogják megtalálni az életre vezető keskeny utat (Mt 7,13-14), akkor a realitások elől nem csukhatjuk be szemünket azzal, hogy aminek nem szabadna lennie, az nincs is, hanem mindent és mindenkit meg kell vizsgálnunk a Szentírás alapján, nehogy azokhoz a választottakhoz tartozzunk, akiket a hamis krisztusok és hamis próféták jelekkel és csodákkal megtévesztenek (Mt 24,23-24). Ha valaki számára nem Keresztelő János bizonyságtevése a zsinórmérték, akkor odajut, ahol a mai gyülekezetek vannak, amelyek elfogadták a világ filozófiáját; ezért hitük emberi hit, szeretetük önszeretet, s így az Istentől elszakadt ember életét élik, de gyülekezetnek nevezik magukat. Örök üzenetnek kell tekintenünk, hogy csak újszövetségi atmoszférában születhetnek újszövetségi tanítványok. Ezért minden szót, amit leírtam, tekintsünk tükörnek, amelyben meg kell vizsgálnunk önmagunkat, és bátran szembenéznünk azzal a hétpróbás bűnözővel, aki visszatekint ránk a tükörből, és időveszteség nélkül hátraarcot végezni, letenni terhünket a Golgotán, és elindulni a keskeny úton, amíg lehetőség van még erre, mert az idő közel van. Jelenleg rendkívül mély válságot él át a világ, s pillanatnyilag senki sem tudja, hol van a válság vége, vagy egyáltalán lesz-e vége. Csak a felületes szemlélő számára gazdasági vagy pénzügyi válság ez. Ahogy az emberben, tehát ebben a mikrovilágban minden mindennel összefügg, ugyanúgy a makrovilágban is. Amit az ember századokon és évtizedeken keresztül elvetett, azt kell most learatnia. Azokat a katasztrófákat kell most átélnie, amelyeket önmaga - Isten megkérdezése nélkül - programozott be bűnös cselekedeteibe. Ha ma bármelyik nyugati keresztény gyülekezetben megkérdezné valaki, hogy ezért a világválságért ki a felelős, akkor mindenki gondolkodás nélkül azonnal találna is felelőst, de csak másban. Aki erre a kérdésre nem tudja szíve mélyéről, azt mondani, hogy én vagyok a felelős ezért a válságért is, az Jézus Krisztussal sohasem találkozott; az sohasem élte át a bűn borzalmát, s ezért bűnbánata sincs, vagy ami van, az csak elvben az. Amíg valaki azt gondolja, hogy egy misén, egy gyónáson, egy vasárnapi "istentiszteleten" való részvétel feljogosítja arra, hogy mindig mások szemében keresse a gerendát "szálkamentes" szemével, az iszonyúan messze van még Isten országától. Hamar vége lenne a válságnak, ha minden keresztény kijelentené őszinte szívvel, hogy ő a felelős a válságért, ami százszázalékosan igaz, s e felismerés és megvallás szellemében cselekedne is. A Szentírás nem ad nekünk felhatalmazást alaptalan feltételezésekre, sőt pontosan megnevezi az utolsó napokban élő ember jellemvonásait (2Tim 3,1-5), amelyek a válságot napról napra csak elmélyítik. Nekünk az a feladatunk, hogy hűek maradjunk minden körülmények között Krisztushoz, akkor hűek maradunk a Szentíráshoz is, és tudni fogjuk, hogy az evangélium következetes hirdetése a feladatunk, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő ehhez. Adjon Isten még sok embernek bátorságot és erőt ehhez! Egyik időszerű versemmel szeretném befejezni írásomat. K O R- É S K Ö R K É P "Minél jobban hívtam őket, annál jobban távolodtak tőlem: a Baaloknak áldoztak, és a bálványoknak tömjéneztek" (Hós 11,2). Nincsenek már dogmákban gondolkodó farizeusok, sem gyáván meglapuló tanítványok, vagy a Mesterüket megtagadó péterek. Jézus sem a megbotránkozás köve többé, csupán egy vallásalapító a sok közül, akit romlott babiloni szellemével "helyére tett" a modern teológia meg az évezredes süket közöny. Mióta szupersztárokká avanzsáltak a judások, cián-teológiák épülnek az árulásra. A minden kompromisszumra kész pilátusok a példaképek; a hatalomvágy és az önimádat bűvöletében élő taktikusok, akik az ökumenizmus és egyéb izmus langyos vizében mossák szennyes kezüket. De a bérelt páholyokban uralkodó zsoldos-lelkület nem tudja elűzni a bekerítő félelmet, a horgonytalan sodródást a semmibe. A mákony-teológiák meg kaméleon-teológiák iszapjában nem tud megkapaszkodni horgony; aki az Úr Jézus Krisztust feladta, az M I N D E N T feladott, pedig az apokalipszis lovainak patája alatt félelmetesen dübörög már a föld. 2009. január